Fiction Kult

Térj vissza a valóságba.
Kérlek, egy pillanatra hagyd abba az olvasást. Keresd meg a szövegben a rejtett kódot, majd futtasd át azt a bal szemed vakfoltjában található azonosság-igazolón.
Ha nincs egyezés, folytasd, ahol abbahagytad; ez az üzenet nem neked szól. Talán már észrevetted, a szöveg, amit olvasol, nem más, mint egy közepesen érdekes és könnyen felejthető, szórakoztató kis darab egy modern, divatos magazinban.
Ha a kódok egyeznek, kérlek, szép lassan vegyél tudomást valódi természetedről.
Tudomásunkra adtad, hogy előnyben részesítesz egy elbeszélő stílusban megfogalmazott ébresztést. Így hát, az átmenetet megkönnyítendő, íme egy történet.

Valamikor régen történt, hogy egy hatalmas lényekből álló nemzetség egyre jobban összezavarodott magánya miatt.
Az univerzumuk lehetőségekkel telinek tűnt. A fizikai állandók és törvények igen alkalmasnak bizonyultak arra, hogy elegendő mennyiségű csillagot, bonyolult kémiai folyamatokat és életet hozzanak létre. Ezen törvények, illetve a világűr tágulásának bámulatos mértéke miatt a csillagközi utazás nehéz volt ugyan, ám nem lehetetlen. A logika szerint e világnak látogatókkal és hangokkal telinek kellett volna lennie.
Kellett volna, ám mégsem volt az.
Egy olyan bolygón, amely kissé túl közel van perzselő napjához, ezek a teremtmények, amelyek az értelemnek csupán egy szikrájával rendelkeztek, félelemben és tudatlanságban, a vadállatoktól alig különbözve kezdtek öntudatukra ébredni. Sokáig alapvető teendőikkel voltak elfoglalva - mint a fizikai és kulturális elemek manipulálásának elsajátítása -, egyensúlyt teremtve az egyéni vetélkedés és a csoportérdek között. Amikor a félelem és a feszültség némileg enyhült, csak akkor nyílt fel a szemük, és vették tudomásul magányukat.
„Hol vannak a többiek?” – faggatták a tömény ürességet és a hallgatag csillagokat. A válasz – a csend – rendkívül zavaró volt. Valami módszeresen csökkentette a bölcsesség egyenletének egyik tényezőjét.
„Talán ritkák a lakott bolygók” – tűnődtek a bölcseik. „Vagy egy másfajta élet nem fejlődik ki olyan gyorsan, mint gondoltuk. Az is lehet, hogy az intelligencia megismételhetetlen csoda.”
„Vagy talán valamiféle rosta szitálja át a kozmoszt, kiválogatva mindazokat, aki túl magasra jutnak. Az önrombolás visszatérő jelensége? Egy titokzatos nemezis, amely módszeresen kiirtja az értelmes életet? Mindez arra utal, hogy egy nagy próbatétel jelenhet meg előttünk; nehezebb, mint amivel eddig valaha is szembekerültünk.”
Az optimisták így feleltek: „A próbatétel talán már mögöttünk áll, azon tragédiák sora között, melyeket túléltünk, vagy épp, hogy kikerültünk erőszakkal teli fiatalságunk alatt. Talán mi vagyunk az elsők, akiknek sikerült, míg a többiek mind elbuktak.”
Micsoda dilemma volt, amivel szembe kellett nézniük! Egy bizonytalansággal teli dráma, a remény és a kétségbeesés között ingadozva.
Ekkor néhányuk felfedezte a különös tényt… a drámát. Észrevették, mennyire jelentős. Csakugyan; dermesztő lehetőségeket vetett fel.

Még mindig nem emlékszel, ki és mi vagy? Akkor nézd ezt az egészet más szemszögből. Mi a célja a szellemi tulajdont védő törvénynek?
Hogy táplálja a kreativitást, és biztosítsa, hogy az előnyök mindenki számára hozzáférhetők, tehát megoszthatók legyenek, minek következtében még gyorsabb fejlődésre van lehetőség.
De mi történik a fejlődéssel, ha a kiaknázható erőforrás véges? Például, ha csupán meghatározott számú kellemes, egymástól különböző nyolcütemű dallamot lehet írni bármely zenei kultúrában. A jelentős gazdasági tényezők hozzásegítik a korai zeneszerzőket, hogy felfedezzék a létrehozható újdonságok tárházát, s mielőtt mások megtennék, felhasználják a legjobb és legegyszerűbb dallamokat. Ezt a zenei termékenységet aztán a későbbi generációk a zsenialitásnak tulajdonítják, és nem a puszta szerencsének, hogy az illető volt az első, aki létrehozta a művet.
Ugyanez az elv érvényesül minden kreatív tevékenységnél. Frankenstein történetének első elbeszélője elnyerte az eredetiségért járó tapsot. Később ez a történet közhely lett.
De mi köze ennek a hatalmas lényekhez?
Miután kikaparták maguknak a nyers tudatlanságból a bolygó uralmához vezető utat, hirtelen egy válsággal találták szembe magukat, amelyet az okozott, hogy túllőttek a célon. Egyedeik mérhetetlen száma meghaladta a világ azon képességét, hogy eltartsa őket. Míg néhányan a misztikus, primitív múltba való visszatérést szorgalmazták, a legtöbben a kreativitásban látták a megoldást. Nagylelkű szerzői és szabadalmi jogokat alkottak, és a fiatalokat a tradíció iránti tiszteletlenségre és az újra való éhségre nevelték. Az egyre inkább virágzó információs rendszerek elterjesztették az összes új felfedezést, elősegítve a további kísérletezést és megsokszorozva a kreativitást. Remélték, hogy elegendő újítással átlendülhetnek a közelgő válságon, és a tartós gazdagság, ész és egyetemes tudás édenkertjébe juthatnak!
Megsokszorozódó kreativitás… egyetemes tudás.
Néhányan észrevették, hogy e szavak is bűnjelek.

Felébredtél már?
Vannak, akik sosem ébrednek fel. Az álom olyan kellemes: behatárolt al-önmagad kiteljesedhet egy szimulált világban, és egy ideig színlelheted, hogy üdvözítően kevesebb vagy. Kevesebb egy mindentudó lénynél. Kevesebb a hatalmas emberek istenszerű leszármazottjánál.
Azok a szerencsés emberek. Azok a halandók, akik arra ítéltettek, hogy meghaljanak, s egyben megáldattak a keggyel, hogy egy rövid ideig élhettek.
A dráma idején.
Abban az időben, amikor kirobbantották a Cascade-ot – a felfedezések orgiaszerű dühöngését -, és felélték a lehető legértékesebb erőforrást. A lehetségest.

A faj legutolsó egyede 2174-ben halt meg, Robin Chen utolsó megfiatalításának megbukott kísérletével. Ezután már senki sem maradt életben a Valóság Első Szintjén azok közül, akik a Huszadik Században születtek. Csak mi, a gyermekeik küszködünk tovább a világban, melyet ránk hagytak. Egy buja, zöld, békés világban, melyet Pusztaföldnek hívunk.
Emlékszel már? Emlékszel a Robin halála előtti utolsó szavaiban rejlő gúnyra, ahogyan a tökéletes ökoszisztémával és a derék társadalommal kérkedett – mely mentes minden betegségtől és szegénységtől -, melyet a fajtája teremtett meg a számunkra a Huszonegyedik Század közepének küzdelmei után? Az ész és a tudás utópiáját, háború és igazságtalanság nélkül.
Vissza tudod idézni Robin végső panaszát, amikor közelgő halálát siratta? Emlékszel rá, hogy „isteneknek” hívott minket, féltékeny volt halhatatlanságunkra, arra, hogy minden tudást birtokolhatunk, s a gépek fokozta képességünkre, hogy gondolatainkat továbbítani tudjuk messze az űrbe?
Arra, hogy az öröklét birtokosai vagyunk.
Ó, hadd irigykedjünk mi azokra a hatalmas halandókra, akik olyan büszkeséggel haltak meg, amiért ebben az állapotban hagytak itt minket!
Azokra a pazarlókra, akik utódaiknak az unalom örökségét kívánták, egy olyan állapotot, melyben már semmit, de semmit sem lehet tenni.

Az elméd nem reagál az ébresztésre. Nem akarsz, vagy nem tudsz belenézni a vakfoltodba a kilépőprotokollért. Talán azért van így, mert túl sokáig vártunk. Talán elveszítettünk.
Ez egyre gyakrabban megtörténik, hiszen népünk sok tagja dagonyázik szimulált, üdvözítően véges al-életekben, ahol megtapasztalhatja a veszélyt, az izgalmat és még a kétségbeesést is. Legtöbbünk az Átmenet Korát, az álmok világát választja – a bizonytalanság és a dráma korát, az utolsó millennium vége felé, amikor úgy látszott, az emberiség inkább elbukik, mint sikert arat.
A jelentéktelen perpatvarok és csodás kilátások korát, amikor még minden lehetségesnek tűnt, az ufóktól a Galaktikus Birodalmakig, a mesterséges intelligenciától a biológiai fegyverekig, az őrülettől a reményig.
Azt az áldott kort, épp mielőtt a matematikusok felismerték az igazságot: minden, amit magad körül látsz, nem csak, hogy talán szimuláció; majdnem biztos, hogy az.
Persze, most már tudjuk, miért nem találkoztunk soha más értelmes életformákkal. Mindegyik küzd és törekszik, míg el nem éri ezt az állapotot, hogy a végén megkapja méltó büntetését azért, mert elérte a mennyországot.
Istenítés. Ez a Nagy Rosta.
Talán majd egy másik faj talál valamilyen tényezőt, amelyet kihagytunk a következtetéseinkből – olyat, mely lehetővé teszi számukra, hogy tovább haladjanak az új kalandok felé -, de nem mi leszünk azok.
A Rosta belegabalyított az unalom hálójába. A sárba, mely üdvözíti a saját maguk teremtette isteneket.

Rendben, nem akarsz felébredni, úgyhogy elengedünk. Kedves barátunk. Szeretett társunk. Térj vissza az álmodba.
Mosolyogj egyet (vagy borzongj meg egy kicsit) ezen a szórakoztató kis „mi lenne ha” mesén, mintha számítana bármit is. Aztán lapozz az új „felfedezésekhez”.
Folytasd a drámát – az „életet” –, melyet választottál.
Végtére is, ez mind csak színlelés.