Fiction Kult

Mielőtt részletezni kezdenénk, hogyan is alakult, fejlődött az űropera műfaja, szükséges, hogy egy kicsit magával a kifejezéssel is megismerkedjünk, ugyanis az elmúlt bő félszáz év alatt az űropera elnevezés több alkalommal is új értelmet nyert. David G. Hartwell a The Space Opera Renaissance című 2006-os űropera antológia bevezetőjében így fogalmazott: „Nincs általánosan elfogadott nézet arról, hogy valójában mi is az űropera, kik azok az írók, akik jeles képviselői ennek a műfajnak, vagy melyek azok a regények, amelyek jól példázzák ezt a kategóriát.” Kitér arra is, hogy története során e műfajnak többféle definíciója is létezett, amelyeket sok esetben a fantasztikus irodalom éppen aktuális nézőpontjai határoztak meg. Ez a változékonyság vezetett odáig, hogy „ami egykor az űrfantasy volt, azt nevezik most űroperának, viszont az egykori űropera mára teljes feledésbe merült.”
Az űropera kifejezést eredetileg Wilson Tucker amerikai sci-fi író és kritikus alkotta meg, amikor egy találó jellemzést keresett a „koszos, büdös, kopott űrhajós, világmegmentős” történetekhez. Ekkor még fel sem merült, hogy ez az irányzat egy kisebb műfajjá növi ki magát a későbbiekben. A műfaj történetének korai szakaszát követően, nagyjából a 60-as évek derekán, az űropera kifejezés meglehetősen rosszul hangzott, hiszen elsősorban az igazán gyenge minőségű sci-fi regények megbélyegzésére használták – ez a megközelítés aztán egészen a 70-es évekig érvényben is maradt. Ezekből is látható, hogy az űropera meglehetősen bizonytalan talajon áll, amely azóta sem lett sokkal szilárdabb, hiszen egy kicsit mindig változik, mintegy követve a sci-fi „divat” vonatkozó karakterisztikáit – ezért is van az, hogy sok mű, amit napjainkban ebbe a kategóriába sorolunk, korábban nem illett volna bele, és talán a mostaniakkal is éppen ez lesz a helyzet nagyjából tíz év múlva.
Mindazonáltal a 70-es évek elején a pejoratív értelmezést sikerült eltörölni, amikor is Brian Aldiss az 1974-ben kiadott Space Opera című novellaválogatás bevezetőjében az űrben játszódó, kalandos történeteket úgy említette, hogy „a jó öreg történetek”. Alighogy ez az értelmezés napvilágot látott, máris támadni kezdték, elsősorban Judy-Lynn del Rey (akinek neve később a Del Rey Books kiadóval forrt egybe), mondván, tévedés azt gondolni, hogy az űropera elavult, régies stílusjegyeket tartalmaz. Később ő szorgalmazta, hogy a Del Rey Books adja ki újra Leigh Brackett korai műveit, ám már űroperának titulálva azokat.
A 80-as évek elejére az űroperát – vagyis az űrben játszódó kalandos történetet – ismét új nézőpontból közelítették meg, és az olyan populárisabb műveket kezdték ide sorolni, mint például a Star Wars. A gyakori változékonyságnak végül az 1990-es évek első harmadában sikerült valamennyire véget vetni, mikor egyetemesen is elismerték, hogy az űropera megállja a helyét, mint a sci-fi egyik kategóriája. E fordulóponttól kezdve, ahogy Hartwell is megfogalmazta, az űropera egy „színes, drámai, hatalmas léptékekben gondolkodó science fiction kaland, amely gondosan és igényesen megírt, általában egy szerethető, központi hősre épülő történet. A cselekmény a távoli jövőben, vagy nagyon messze lévő bolygókon játszódik, és általában háborúról, katonai erényekről, bátorságról, vagányságról szól, rengeteg pörgős eseménnyel.”
Már nagyon korai írásokban is fellelhetők az űroperára jellemző elemek, ám mivel akkoriban ez a műfaj még nem létezett, hivatalosan ezeket a műveket nem tekintik űroperáknak. A XIX. század második felében élt francia írók művei ezek, mint például a Star ou Psi de Cassiopéé (1854) C. I. Defontenay tollából, vagy a Lumen (1872) Camille Flammariontól. Sok űroperai jellemvonás található meg Percy Greg, George Griffith, vagy Robert Cromie írásaiban, amelyek jobbára a viktoriánus korban, vagyis az 1800-as évek második felében születtek. A science fiction egyes szakértői szerint az első igazi űroperának nevezhető regény Robert William Cole nevéhez fűződik – ez volt a The Struggle for Empire: A Story of the Year 2236 című könyv, amely 1900-ban jelent meg. A történet egy csillagközi konfliktust beszél el, amelyben az emberek és a Szíriuszon élő vad, humanoid nép állnak szemben egymással. Bár a történet karakterisztikája megfelel az űroperai követelményeknek, sok hozzáértő úgy vélekedik, hogy ez a mű még túl korai ahhoz, hogy az űropera műfajába tartozzon, hiszen sokkal inkább beleillik egy másik sci-fi alkategóriába, az 1880-tól nagyjából az I. Világháború kezdetéig létező háborús fikcióba.
Noha már a XX. század hajnalán is fel-felbukkantak az űroperához egészen közel járó alkotások, a műfaj az 1920-as évek vége felé kezdett kibontakozni, amikor az olyan népszerű sci-fi magazinok hasábjain, mint a Weird Tales vagy az Amazing Stories, is egyre többször jelentek meg ilyen jellegű novellák, kisregények. A korábbi űrkalandokkal ellentétben – amelyekben általában vagy a földönkívüliek támadásáról, vagy valamilyen különleges űreszköz feltalálásáról esik szó –, az űroperákban az űrutazás alapfeltételnek számít (hiszen a történetek helyszíne sokszor egy-egy nagyon távoli bolygó), és a történet nem törődik ennek előzményeivel, rögvest belecsap a kalandok közepébe. Az első ilyen művek között tartják számon Ray Cummings Tarrano the Conqueror (1925), Edmond Hamilton Across Space (1926) és Crashing Suns (1928), valamint J. Schlossel The Second Swarm (1928) alkotásait, amelyek az Amazing Stories magazinban jelentek meg. A következő években számtalan hasonló regény, novella és kisregény látott napvilágot az egyre gyarapodó magazinok jóvoltából, és 1931 végére az űroperát már egy saját lábakon álló, kiforrottnak mondható műfajként tartották számon a kritikusok.
Az űropera atyjának azonban nem az imént említett írókat tartják, hanem E. E. „Doc” Smith-t, akinek a The Skylark of Space című, 1928-ban megjelent alkotása az első klasszikus űropera, amely ötvözi a tudományt, a kalandokat, és nem nélkülözi a csillagközi romantikát is. Smith későbbi Lensman-ciklusa, illetve John W. Campbell, Jack Williamson, és a már korábban is említett Edmond Hamilton művei nagyon népszerűvé váltak a 30-as évek során, megannyi más írót is megihletve. Azonban az 1940-es évek elejére megtört az űropera lendülete, egyre több alkalommal estek az alkotások az ismétlés hibájába, kimerülni látszottak az ötletek, és ezt az olvasók is agyon hamar észrevették. Ekkor kezdték az űropera jelzőt használni a rossz sci-fik megjelölésére.
Voltak, akik úgy gondolták, ezzel végleg bealkonyul az űropera műfajának, azonban olyan írók, mint Poul Anderson, vagy Gordon R. Dickson kitartottak, és az 1950-es években is életben tartották az űroperai hagyományokat. Tőlük M. John Harrison és C. J. Cherryh vették át a stafétát a 70-es években, amikor az űropera kifejezés valamennyire már visszanyerte egykori fényét. Paul J. McAuley szerint elsősorban a hetvenes évek brit íróinak köszönhető, hogy az űropera műfaja újra felfelé kezdett ívelni (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nem brit kritikusok általában vitába szállnak McAuley kijelentésével – érthető módon). Mindazonáltal az űropera újjászületésének egyik fontos állomása volt M. John Harrison 1975-ben megjelent regénye, a The Centauri Device, valamint az évtized végén berobbanó, azóta is töretlen népszerűségnek örvendő Star Wars, amely nemcsak a klasszikus elemeket, de számos újítást is tartalmaz. Ez az újszerű űropera nagyjából együtt fejlődött a cyberpunkkal, így annak hatásai is érződnek rajta – kicsit sötétebb, elszakad a dicsőséges emberiség sémától, új technológiákat emel be a történetekbe, jobban előtérbe helyezi a szereplők jellemvonásait, jellemfejlődését, ugyanakkor megtartja a hagyományos opera csillagközi léptékeit és tudományos kötöttségét. Jellemző még a szép fogalmazás, az irodalmiasabb stílus, a kortárs társadalmi témák, problémák megjelenítése, ami kissé kiszámíthatóvá is teszi egyben. Iain M. Banks, Stephen Baxter, Ken MacLeod, Peter F. Hamilton, vagy éppen maga McAuley a legnevesebb képviselői ennek az új irányvonalnak.
A megújult űropera napjainkban is rendkívül népszerű. Fontos megjegyezni, hogy 1982 és 1992 között a neves Hugo-díj legjobb regény kategóriájában szinte mindig egy-egy űropera végzett az élen, ékes bizonyítékul arra, hogy nem érdemtelenül emelkedett önálló műfajjá ez az irányvonal. A jövőre nézve mindenképpen bíztató, hogy az űropera képes a megújulásra, ahogy ezt bizonyította több alkalommal is az elmúlt században. Erre szükség is lesz, hiszen a sci-fi egy igen változatos műfaj, de szerencsére igen neves írók egyengetik az űropera útját, amely elég biztosíték a töretlen népszerűségre.