Fiction Kult

A kis hajók csobogtak és remegtek, ahogy leváltak a tengeralattjáróról, majd kibukkantak a jeges tenger habjai közül. A külső borítások leváltak, és evezőlapátok csobbantak a vízbe. A tengerészek hálásan szívták tele a tüdejüket a friss tengeri levegővel, amelyet már napok óta nélkülözniük kellett. A törpe is megkönnyebbült egy kicsit. A sötét víz felett elnézett nyugat felé, ahol a naplemente vörös fénye körbenyalt egy hatalmas Balti-tengeri szigetet. A teremtmény semmi földihez nem hasonító, torokhangú nyelven kezdett mormogni.
De ez teljesen természetesnek tűnt. A legtöbb amerikaihoz hasonlóan Chris is meg volt arról győződve, hogy ezeknek a lényeknek épp annyira van közük az ősi északi istenekhez, mint – egy kortárs hasonlattal élve – neki Sandy Koufax-hoz. Idegenek – ez volt a hivatalos álláspont. Ezt kürtölte világgá a Szövetséges Rádió egész Amerikában, és az egykori szabad Ázsiából megmaradt Japánban. Idegen lények, idegen csillagokról, épp úgy, mint a híres science fiction szerző, Chester Nimitz regényeiben.
Nem volt nehéz elképzelni, miért akartak mégis isteneknek látszani, és ez meg is magyarázta azt, miért álltak a nácik oldalára. A nyugat ezt nem vette volna be. Nem számított volna, mekkora erővel vagy hatalommal rendelkeznek ezek a lények, az euro-amerikai tudósok kételkedtek és vizsgálódtak volna, míg az emberek egymás után tették volna fel a kérdéseiket. De a nácizmus teuton őrületében az „Aesir” történet megértő fülekre talált.
Chris olvasta elfogott német SS-tisztek jelentéseit. A náci propaganda már korábban, a harmincas és negyvenes években is tele volt mindenféle halandzsával és misztikummal, mint például az égből aláhulló jégholdak, vagy az Aryan szuperfaj létezésének romantikus meséje. Egy nácik uralta világban azonban az Aesir lények valóban istenekké válhattak volna. Chris sejteni vélte, hogy a patkányok és a hiénák logikáját követve, miért a nácik oldalát választották ezek a lények – az isten verje meg őket.
A dombtetőkön magasodó erdei fenyők sziluettje sötéten cakkozta a nyugati égbolt alját. A két elöl haladó csónakban ültek a tengerészgyalogosok, akiknek az volt a feladatuk, hogy partra szálljanak és meginduljanak a szárazföld belseje felé. Eközben a hátramaradók felkészítik a csónakokat a menekülésre… Mintha bárki is hitte volna, hogy erre valóban sor is kerülhet.
Az utolsó két csónakban utazott Chris robbantó csapata. Loki Chris csónakjának orrában térdelt, és csillogó szemekkel meredt előre. Sötét alakja úgy festett, mintha valamelyik viking saga egyik epizódjából lépett volna elő. Talán így is van, gondolta Chris. És lehet, hogy ezek a lények valóban elhitték, hogy ők azok, akiknek mondják magukat. Mindenesetre Chris egy valamiben teljesen biztos volt, el kellett őket pusztítani, különben az emberiségnek nem marad más a jövőben, csak a sötétség. Lenézett az órájára, aztán visszaemelte a tekintetét az égre, és a sötét fellegek között keresett csillagfényes réseket. Igen, ott volt. A műhold. Valahol fenn, több mint kétszáz mérföld magasságban, kilencven perces periódusban keringve a Föld körül.
Amikor először feltűnt, a nácik kifakadtak, és kijelentették, hogy ez valamiféle asztrológiai előjel. Érthetetlen, és ismeretlen oknál fogva a Pentagon vezetői addig őrizték maguknak a titkot, míg a fél világ Göbbels propagandájának hitt. Ekkor végre Washington lerántotta a leplet az igazságról, miszerint amerikai űrhajósok keringenek a föld felett. Két hónapig úgy tűnt, hogy a világ fordult egyet, és sokan azt gondolták, ez a technológiai csoda végre sokkal fontosabbá válik, mint az atombomba.
Aztán megkezdődött Kanada lerohanása.
Chris elhessegette az Atlanti-óceánon zajló eseményekkel kapcsolatos gondolatait. Szerette volna, ha neki is jut egy azokból az új lézeres kommunikátorokból, hogy elmondhassa a Műholdban tartózkodóknak, idelent miként alakulnak az események. Azonban ezek a szerkezetek annyira titkosak voltak, hogy a vezérkari főnökök megtiltották az alkalmazásukat olyan akciókban, amelyek mélyen az ellenség területén zajlottak. A nácik biztosan dolgoztak azon, hogy kitalálják a Műhold lelövésének módját, miközben mindenki azon csodálkozott, hogyan tudták a rakétafejlesztésben szerzett előnyüket, az idegen lények segítéségével együtt, ilyen hamar elveszíteni.
Talán már nem képesek az űrben cselekedni… ahogy a tengeralattjáróinkat sem voltak képesek elpusztítani. De van ennek értelme? Hogyan lehetséges, hogy ezek az idegen lények elvesztik annak a képességét, hogy szétzúzzanak egy ennyire kezdetleges űrhajót? Chris megrázta a fejét. Nem mintha sokat számítana. Az atlanti hadtest ma éjszaka odavész. A télen kénytelenek leszünk bevetni a legdurvább bombáinkat, hogy tartani tudjuk a frontot Kanadában…elpusztítjuk a földrészt, hogy lelassítsuk őket. A hajó orrában térdelő alakra nézett. Hogy érhet el bármi eredményt is a ravaszság, a technika, vagy a bátorság ekkora erővel szemben?
A szőrmékkel takart hatalmas vállak nyugodtak voltak. Loki maga is elismerte, hogy a leggyengébb „istenségek” közé tartozott, holott Chris látta, amint puszta kézzel rombolt le hatalmas épületeket.
– Loki – mondta halkan.
Általában a hatalmas Aesir elengedte a füle mellett, ha egy ember megszólította. Most azonban a sötét hajú alak megfordult, és lenézett Chrisre. Tekintete nem volt túl barátságos, de elmosolyodott.
– Gondterhelt vagy. Érzem. – Mintha belelátott volna Chris szívébe. – Nem félelem, ennek örülök, inkább csak tanácstalanság.
Lévén ők voltak a Valhalla hatalmas urai, a bátorság volt az egyetlen olyan emberi tulajdonság, amely tiszteletet váltott ki belőlük. Még a csalás és a csalárdság istenéből is.
– Köszönöm, Loki – felelte Chris tiszteletteljesen.
Loki szemei csillagfénnyel tükröződő hatalmas tavak voltak.
– Ezen a végzetes éjszakán, a bátor féreg kiérdemelte a jutalmát. Megjutalmazlak, halandó. Tegyél fel három kérdést. Ezeket Loki megválaszolja neked, igazat szólva, az életére megesküdve.
Chris csak pislogott, mert egy hang sem jött ki a torkán. Nem volt felkészülve semmi ehhez foghatóra! Mindenki, Marshall elnöktől kezdve, Heinlein admirálison át a legutolsó brazíliai sorkatonáig mindenki válaszokra éhezett. Bár királyian és tartózkodóan viselkedett, az egyetlen Aesir szövetségesük tanácsokkal és használható információkkal látta el őket, segített a náci akciók szabotálásában, és a félelmetes ellenség előrenyomulásának lelassításában, de sohasem tett ilyen ígéreteket. Chris érezte a mögötte ülő O’Leary feszültségét, amint az megpróbált teljesen észrevétlen maradni, hogy a közelben maradhasson, és hallhassa a válaszokat. Most az egyszer a vén hippi szája szorosan zárva maradt.
Fenyőerdők magasodtak föléjük, ahogy a csónakok partközeli vizekhez értek. Szinte érezni lehetett már a fák illatát. Olyan kevés idő maradt! Chris gyorsan előhozakodott az első kérdéssel.
– Én… Vagyis… Ki vagy te, és honnan jöttél?
Loki lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta őket, azok tele voltak sötét szomorúsággal.

Az Odin által elpusztított Ymir testéből folyt ki a tenger.
Ymir teste lett a hatalmas fa, az Yggdrasil.
Fagyból és sóból léptek elő a földrengető Aesirek.
Emberből és óriásból lett Loki, a jókedv elhozója.

A lény Chrisre nézett.
– Mindig is ez volt az otthonom – mondta, és a férfi tudta, hogy a teremtmény a Földre gondol. – Emlékszem a régi korokra, és mindenre, amelyet az Edda-énekekben megírtak; Fenris leláncolásától kezdve Skrymnir hazugságaiig. És mégis… – Loki hangja kissé zavaros volt, remegő. – És mégis, van valami furcsa ezekben az emlékekben… – Megrázta magát. – Az igazat megvallva, nem vagyok biztos abban sem, hogy idősebb vagyok nálad, gyerek-ember. – Megvonta széles vállait. – De gyorsan tedd fel a következő kérdésed, mert közeledünk a Gyülekezőhelyhez. Itt lesznek ők mind, és nekünk meg kell őket állítanunk, ha még nem késő.
A jelenre emlékeztetvén, Chris felnézett az őket körülvevő, sötét domboldalakról föléjük boruló hatalmas fákra.
– Biztos vagy ebben a tervben, hogy lecsaphatunk ennyi Aesirre egyetlen helyen?
Loki elmosolyodott, és a férfi hamar megértette, miért. Mint valami tündérmese idióta szereplője, elpazarolta az egyik kérdést arra, hogy megpróbáljon megnyugtató bizonyosságot szerezni az akciót illetően. Azonban Loki nem azt a választ adta, amire számított.
– Nem, egyáltalán nem vagyok benne biztos, arcátlan halandó! – Loki felnevetett, és az evezőket húzó matrózok egy pillanatra kiestek a ritmusból, ahogy beleremegtek a durva hangba. – Azt gondolod netán, hogy csak az emberek győzhetnek azzal, hogy bátran szembenéznek a halállal? Ma Loki is megmutatja a bátorságát, ahogy szembeszáll Odin lándzsájával, vagy Thor kalapácsával, ha a szükség úgy hozza!
Elfordult, és hatalmas öklével nyugat felé hadonászott. A törpe nyüszített, és lekuporodott a gazdája mellé. Chris látta, hogy a tengerészgyalogosok már partra is szálltak időközben. Marlowe őrnagy gyors kézjelekkel már útnak is indította az első csapatokat az erdőbe. A hajók második hulláma is már csak pillanatokra volt a parttól. Igyekezett megragadni a megmaradt időt.
– Loki, mi történik Afrikában?
1949 óta a Sötét Kontinens valóban hű volt a nevéhez – Tunisztól egészen a Jóreménység Fokáig lángokban állt minden, és rettenetes dolgokról reppentek fel hírek. Loki suttogni kezdett.



Az óriás megrázta busa fejét.
– Afrikában és Oroszország hatalmas pusztaságain szörnyűséges mágia formálódik, és óriási a bánat.
Izrael-Iránban Chris látott néhány menekültet – feketéket, és szlávokat –, azokat a szerencséseket, akik még időben elhagyták a veszélyes területeket. Még ők sem tudták megmondani, hogy milyen dolgok folynak ezeken a vidékeken. Csak azok voltak képesek elképzelni, hogy mi történhet a néma kontinensen, akik már korábban is átéltek ilyen borzalmakat – akiknek a karján ott virítottak a haláltáborok első hullámára emlékeztető tetovált számok. És ezek a kemény nők és férfiak megtartották maguknak a titkaikat.
Christ megrázta, hogy Loki hangjában semmi sajnálat nem bujkált, hanem inkább úgy beszélt az egészről, mintha csak valami mellékes dolog volna, csak egy hiba, de semmi különösebben gonosz dolog.
– Szörnyűséges mágia – ismételte meg Chris, és hirtelen eszébe jutott valami. – Úgy érted, hogy a célja nemcsak az emberek lemészárolása? Valami más is zajlik még ott? Kapcsolatban van azzal az okkal, amiért megmentetted azokat az embereket az első táborokból? Tettek valamit azokkal az emberekkel?
Chris úgy érezte, hogy valami fontos dolog van a háttérben, valami életbevágóan fontos. Azonban Loki csak elmosolyodott, és feltartotta három ujját.
– Nincs több kérdés. Itt az idő.
A csónak alja megfeneklett. A matrózok kiugrottak a jeges vízbe, hogy a sziklás partra rángassák a kis hajót, és nem sokkal később már Chris is azzal foglalkozott, hogy felügyelje a rakományuk kirakodását, miközben a gondolatok vadul kavarogtak a fejében. Biztosra vette, hogy Loki rejteget előle valamit, és most nevet a markába, amiért sikerült elég közel kerülnie a titok nyitjához, ám mégsem jutott el a megoldásig. Sokkal többről szólt ez a ma éjszakai kísérlet, mint néhány idegen isten elpusztításának kísérletéről.
Valahol a sötét erdő mélyén egy varjú károgott érdes hangon. A törpe, annyi ládával a vállán, amelynek súlya könnyedén összeroppantott volna egy embert, halkan felnyögött és a szemét forgatta, de úgy tűnt, Loki ezt nem vette észre.
– Apám, ritka rémisztő búvóhely – mormogta O’Leary, miközben segített Chrisnek felemelni a bomba gyújtó-szerkezetét. – Pokoli egy hely.
– Az – bólintott a férfi, és remélte, hogy ezúttal helyesen értette társa szavait. – Pokoli egy hely.
Elindultak, követve a felderítők által hátrahagyott, halványan derengő jelzőfényeket. Ahogy a partról felfelé vezető ösvényen haladtak, Chrisben egy furcsa érzés kezdett körvonalazódni… Úgy érezte, mintha a világ középpontjában lenne. Bárhogy is, de ez a hely volt az, ahol a világ sorsa eldőlni látszott, és ezt a szigetet el kellett törölni minden élőlénnyel együtt, beleértve magukat is. Ha ez azt jelentette, hogy valakinek ott kell állnia a bomba mellett a gyújtószerkezet beindítása végett, akkor az az ember nem is álmodhatott volna ennél dicsőségesebb végzetről.
Most már mélyen az erdőben jártak. A fák alatt vibráló mozgásra figyelt fel – a tengerészgyalogosok voltak, ahogy biztosították őket, és az értékes rakományt. Régi, háború előtti térképek alapján csak két dombot kellett megmászniuk, és azon a helyen bárhová lerakhatták a bombát, hogy meglegyen a kellő hatásfoka – a Valhallát egyszerűen elemészti majd a tűz.
Chris megfordult, hogy visszanézzen Lokira… Ekkor azonban az éjszaka sötétjét ragyogó fény söpörte el. Jelzőrakéták repültek a magasba, és nappali világosságot árasztva, apró ejtőernyőkkel ereszkedtek alá, az erdő fái közé. Az emberek fedezékbe menekültek a fény elől. Hirtelen géppuskaropogás hallatszott, aztán egy hatalmas robbanás, amelyet sikolyok követtek. Chris is fedezékbe húzódott, ahogy aknavetők kezdték bombázni az erdőt körülötte. A dombtető irányából, még a robbanások fülsüketítő robajában is hallani lehetett egy nevetés mély hangját. Az egyik fa gyökereit markolva Chris hátranézett. Néhány méterre mögötte a törpe hevert a földön, szétterülve, és testéből szürke füst szállt fel – az egyik lövedék telibe találhatta.
Hirtelen egy kéz érintette a vállát. O’Leary a dombtető felé mutatott.
– Odanézz, öregem!
A férfi odafordult, és látta, ahogy egy hatalmas, emberszerű teremtmény rohan lefelé, mögötte fekete köpenyes, állig felfegyverzett katonákkal. Az óriás alak egy robosztus harci kalapácsot tartott a kezében, amely élesen sivított, akárhányszor eldobta, és becsapódáskor pokolit robbanva tarolta le az erdőt és a tengerészgyalogosokat egyaránt. Aztán, mintha csak a szabad akaratából cselekedne, visszarepült a vörös szakállú Aesir kezébe.
Egy fenét aknavetők, döbbent rá Chris. Thor kalapácsa!
Azonban Lokit nem látta semerre sem.

A folytatás