Fiction Kult

A hard science fictiont sokan afféle unikumként kezelik, amely tartalmiságával, gondolatiságával kiemelkedik a hagyományos sci-fi műfajából, én azonban ezt túlzásnak gondolom. Kétségtelen, hogy a tudomány és a technika elméleteit boncolgatva más utat követ ez a kategória, azonban sehol sem tartana az alapok nélkül. Mivel az ilyen művek középpontjában a tudományos és technológiai gondolatok állnak, megesik, hogy az ezek köré felépített történet időnként átcsap az elméletek, technológiák részletes magyarázatát kifejtő kiselőadássá, ami általában nem tesz jót a cselekménynek. A jövő technológiáját, tudományát illetően a hard sci-fi és a cyberpunk viszonylag közeli rokonságban áll egymással, ám míg az utóbbi nem vesződik a különféle hipermodern technológiák tudományosan alátámasztott magyarázatával, azaz sokkal több teret enged a szórakoztató fikciónak, és a történetre koncentrál, addig az előbbi kategóriába tartozó művekben kényszeredetten visszatérnek a hitelesnek hangzó, azonban igen gyakran csupán áltudományos magyarázatok, okfejtések, kiölve a történetből a lüktetést, a hangulatot. Ezek tükrében én kissé eltúlzottnak érzem a hard sci-fi egekbe magasztalását. Mindenesetre ezen irányzat a képviselője Vernor Vinge is, akinek első elbeszélése még 1965-ben jelent meg, ám az azóta eltelt hosszú idő alatt is mindössze kilenc regényt jelentetett meg. Mondhatjuk, hogy a minőség számít, nem a mennyiség – mint ahogy az már számtalanszor bebizonyosodott más, jóval termékenyebb írók esetében –, de inkább annak tudható be ez a viszonylag szerényebb életmű, hogy az írás mellett Vinge az eredeti szakmájának, vagyis a matematikának is teret engedett az életében. Művei igen mély tudományos alapra építkeznek – jobbára a matematikai és számítástechnikai ismeretei révén –, de foglalkozik a transzhumanizmus és a technológiai szingularitás elméletével is, valamint az elsők között számolt be rendkívül részletesen arról, hogy milyen is lesz majd a kibertér. Többszöri jelölések után a jég 1992-ben tört meg, amikor az A Fire Upon the Deep című kötetével elnyerte a Hugo-díjat, amelynek azóta már többszöri tulajdonosává vált, bizonyára nem érdemtelenül.
Legutóbb éppen 2007-ben kapta meg e jeles elismerést, az A szivárvány tövében (Rainbows End) című regénye jóvoltából. A történet szerint 2025-ben járunk, egy olyan ultramodern világban, ahol a hihetetlenül fejlett orvostudomány lehetővé teszi számtalan, korábban halálosnak számító betegség gyógyítását, illetve a számítástechnika hihetetlen léptékű fejlődése révén a való és a virtuális világ lassan menthetetlenül összemosódik. Ez a két körülmény remek alapot teremthetne – nem kevés cyberpunk beütéssel –, azonban Vinge sajnos átesik a ló másik oldalára, és olyan mértékűvé fokozza ezt a tudományos fejlettséget, ami inkább komikussá változtatja ezt a jövőbeli világot, mintsem érdekessé és izgalmassá. Ruhaként viselhető számítógépek, amelyek működtetése alatt az emberek össze-vissza rángatják a végtagjaikat, fantasztikus gyógymódok révén megfiatalított idős emberek, akik tizenéves gyerekekkel együtt járnak kisegítő iskolába, és a valóságra ráhúzott megannyi képtelen nézőpont, amelyek révén a jövő embere fokozatosan elveszíti kötődését a valódihoz. Külön-külön remek ötletek, de együtt valahogy mégis mintha kioltanák egymást.
Viszont a regény alapötlete jó, fel lehetett volna építeni rá egy pörgős-izgalmas techno-krimit, ám a hatásos kezdés után Vinge inkább a lassan hömpölygő folyó módszerét választotta, amely nem feltétlenül válik a könyv előnyére. A bonyodalom alapját a San Diego-i biolaborokat érintő kormányzati ellenőrzés szolgáltatja, amelyet három profi ügynök vezényel le. Egyikük azonban kettős játékot űz, és a vizsgálat révén próbálja meg eltussolni az egyik laborban végzett titkos kísérleteit. Ehhez kénytelen segítségül hívni egy hackert, egy bizonyos Nyúl urat, aki viszont hamar rájön a titokra, és attól kezdve megbízója ellen kezd dolgozni. Mindeközben egy korábbi neves költő, Robert Gu egy orvosi csodának köszönhetően felépül az Alzheimer-kórból. Meggyógyult, megfiatalodott, viszont elveszítette a tehetségét, és egy olyan világban kell megtanulnia boldogulni, amelyet egyáltalán nem ismer. Ahogy a számítógépekben tökéletesen otthonosan mozgó unokája, illetve a kisegítő iskolában megismert Juan révén egyre jobban megbarátkozik a technika új vívmányaival, szép lassan belekeveredik egy összeesküvésbe, amely valójában mégsem az, aminek látszik. Ahogy az események a végkifejlet felé közeledve felgyorsulnak, a szálak is összeérnek, de nincs az a lehengerlően frappáns befejezés, helyette inkább egy meglehetősen sablonos, és unalmas végkifejletet kapunk. Kár érte, mert a vége felé közeledve egész lendületessé válik a regény.
Ami a szereplők kidolgozottságát illeti, nem lehet panaszunk. A fontosabb karaktereket Vinge szépen felépítette, jellemviláguk alapos, mély, és képesek fejlődni, belátni a hibáikat, hiányosságaikat. Amennyire ellenszenves Robert Gu karaktere az elején, éppoly szimpatikus, ahogy fokozatosan ráébred, hogy „újjászületése” révén megváltozott, és sosem kaphatja vissza, amit elveszített, és végül elfogadja ezt a helyzetet. De épp ez a helyzet a titokzatos Nyúl úrral is. Az elején az ő arrogáns, pökhendi stílusa is idegesítő, ám azzal, hogy az egyik oldalról átáll a másikra, egy csapásra kvázi-pozitív hőssé válik.
Összességében én amondó vagyok, hogy az A szivárvány tövében kicsit fércmű. Ahhoz túl rövid, hogy Vinge minden ötlete maradéktalanul kiteljesedhessen, viszont ennél hosszabban talán nem elég érdekes a történet. Mindenesetre vannak benne határozottan jó pillanatok, ahol valóban a történet, a jellemek kerülnek előtérbe, és nem az ultramodern világ áltudományos körítése. E kettő arányosabb eloszlásával élvezetesebb volna a regény, de így is érdemes vele tenni egy próbát. David Brin azt mondta a regényről: „Senki sem látja előre olyan tisztán a jövőnket, mint Vernor Vinge. Merüljenek el új regényében, és káprázatos új lehetőségekkel szembesülnek. Micsoda fantasztikus könyv!”
Nos, minden tiszteletem Brin mesteré, de ezúttal alighanem tévedett egy kicsit.