Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Január – Február
1.  Barbossza11 (1)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (9)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

David Brin: Tartályfarm dinamó (1. rész)

Történetek | Beküldte: RV | 2009.11.26. 16:44

1.

– Végül csak kirúgták Bylinsky-t.
Térdig álltam a személyes üvegháztartályom alján kavargó barnás trutyiban, amikor a fenti szavakat hallottam. Egy kis ideig azt hittem, csak képzelődöm, az ember képzelete furcsa játékot játszik a fülével, amikor trágyalében gázolva, ki tudja mikkel a lába alatt turkál a szarban, hátha rájön arra, mi a fene tömítette el a levegőztetőt. A szuszogásom apró, barnás-zöldes cseppeket vert fel a levegőbe, amelyek hosszú másodpercekig lebegtek az arcom előtt, majd lassan aláereszkedtek.
– Ralph! Hallasz engem? Azt mondtam, kirúgták Bylinsky-t!
Ekkor már felnéztem. Don Ishido, a kommunikációs és operatív főnökünk vagy húsz méterre tőlem, félig behajolva lógott az üvegház búvónyílásán. Figyelte a reakciómat, talán azért, hogy pontosan beszámolhasson majd a többieknek arról, miként fogadtam a hírt. Lehet, hogy fogadtak is rám.
Bólintottam.
– Kösz, Don. Bylinsky napjai meg voltak számlálva. Hiányozni fog, de valahogy majd csak túléljük ezt is.
Ishido halványan mosolygott. Lehet, hogy a pókerarcomra tett.
– És a többieknek mit mondjak, főnök?
Megvontam a vállam.
– Még mindig egy tartályfarm vagyunk. Megvesszük, elraktározzuk őket, később aztán eladjuk mindet, és megszedjük magunkat rajtuk.
– Akkor is, ha csökkentik a vízellátásunkat?
– Akkor is megoldjuk valahogy. Ez a jövő üzlete. Most meg szívódj fel és hagyd, hogy folytassam a kikapcsolódás céljából végzett munkámat.
Don gúnyosan elmosolyodott az eufemizmusom hallatán, de valahogy kibírta megjegyzés nélkül. Visszabújt a nyíláson, és magamra hagyott a „kikapcsolódásommal” – meg az aggodalmaimmal. Miután a kivezető nyílásokat megtisztítottam egy halom zselévé összeállt algától, felkapaszkodtam az egyik függőfolyosóra, és beindítottam a levegőztetőt. A tartály légtere megtelt apró, zöld, oxigéndús cseppekkel. Ellöktem magam, és keresztüllebegtem a hatalmas kamrán, végül a kijárat nyílásának a közelében kapaszkodtam meg. A helyére tettem a védőcsizmámat, majd még egyszer végignéztem az üvegházon, hogy lássam, minden rendben van-e.
Már vagy tíz éve élek ezekben a tartályokban, de nem hinném, hogy lett volna egy olyan alkalom is, amikor úgy léptem volna be egybe, vagy úgy mentem volna ki, hogy egyszer se pislogjak hitetlenkedve. A kibúvónyílás egy olyan fémhenger végén nyílt, ami olyan magas volt, mint egy tízemeletes épület, de az átmérője is elérte egy kisebb házét. A falait alumíniumbordákkal erősítették meg, amik egykor sok száz tonnányi folyékony hidrogént tartottak egybe, hogy ne robbanjon szét a magas nyomástól. A vázszerkezet most az üvegházam tenyésztavait tartotta.
A korábbi hidrogéntartály térfogata több, mint ötvenezer köblábra rúgott, testvéreivel együtt a legnagyobb tárgyaknak számítottak, amiket az ember az űrbe juttatott. És ez az enyém volt, teljesen az enyém – a saját kertem, amiben szolgálaton kívüli óráimban elbóklászhattam, ahol újfajta, űrbeli körülményekhez alkalmazkodó algát és élesztőgombát termelhettünk.
Átsiklottam a szűk búvónyíláson és a tartályközti részbe értem, ez húzódott a külső tartály két része között. A középső részén alig négy láb széles volt. Visszazártam az ajtót, a kémlelőnyíláson még egyszer betekintettem, majd lenyomtam egy gombot, hogy beengedjem a napfényt. A henger túlsó végén kivirágzott egy fénypont, majd a tükrökkel odaterelt napfény beáramlott a kvarcüvegen keresztül, hogy végigsimítson az egyre növekvő buborékok felhőin. Elég sokáig maradtam ahhoz, hogy meglássam a szivárványokat is.

A Külső Tartályok (KT-k, ahogy mi hívtuk őket) kisebb-nagyobb részeit a tartályközi abroncs kötötte össze. A kisebbik valamikor 550 köbméter folyékony oxigént tárolt, manapság pedig a kerti szerszámokat tartottam benne. Nem múlt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna arra, bárcsak valakinek feltűnne a Földön ez a pazarlás, és elvinné a szerszámaim otthonát valahova, ahol egy igazán nagy és csodálatos dolog megvalósulását szolgálhatnák. Bár mostanában épp ezen ügyködtek, csak éppen máshogy, mint azt én gondoltam.
– Főnök? Itt vagy még? Épp jön egy teletext a J.S.C.-től.
Megragadtam azt a vaskos acélgerendát, ami egykor a szilárd tüzelőanyagú pótrakéták fúvókáit tartotta, most pedig tökéletes helynek bizonyult a fedélzeti interkom számára.
– Ishido, itt Rutter. Már úton vagyok. Oldd meg valahogy, hogy ne adjanak el minket szarért-húgyért, amíg oda nem érek. Vége.
Felvettem az űrruhámat, kétszer is ellenőriztem az illesztéseket és a szelepeket, majd elfordult a zárszerkezet és kijutottam a vákuumba. Nem volt sötét odakint. A Föld betöltötte az eget, olyan volt, mint egy széles bársonytakaró barna és kék mintákkal, gyapjas fehér részekkel. Ötszáz kilométerről a Föld nem olyan, mintha egy pörgő márványgolyó lenne az égbolton. Betölti az egész eget, olyan, mintha a fél világegyetemet elfoglalná.
Szabadon lebegtem, de pár perc múlva újra a tartály fémjéhez ért a csizmám. Az a gyenge mikrogravitációs erő, ami odabent a helyükön tartotta a tenyészmedencéimet, itt kint is működött.
A tartály az utolsó előtti volt abban a sorban, ami negyven, egymáshoz simuló hengerből állt. Egy tizenhat tartályból álló párhuzamos plató keringett hatvan kilométerrel felettünk, hat erős kábel kötött össze minket. Az egyik polimerpányva alig húsz méterre tőlem feszült a magasban a horgonyába kapaszkodva, tükörfényes csíkként nyújtózva a fejem fölött terpeszkedő bolygó felé. A figyelmes szemlélő néha saját szemével is felfedezhette a B-fedélzetünket a magasban, vékony kis téglalap, hosszúságban a Hold látható átmérőjének alig nyolcadrésze – mögötte pedig a Föld fénylő tömege. Amikor elhaladtunk a terminátor fölött, a B-csoport tartályai drágakőként sziporkáztak fel a Földet koronázó naplementében.
Ma nem volt időm a B-fedélzetet keresgélni. A Szövetségiek végül csak kirúgták Edgar Bylinsky-t, aki a Tartályfarm utolsó nagy támogatója volt a NASA-nál. Bár úgy gondoltuk, hogy eddig is nehéz napokat éltünk, most elkezdhettünk felkészülni az eddigieknél is rosszabbra.
– Ralph? – Újra Ishido hangja szólalt meg, ezúttal a sisakrádiómból. – Megjött a telex. Azt hiszem, ezt vártuk.
Ellöktem magam az irányítóközpont felé.
– Oké, mi az ábra?
– Huh, hát eléggé begyorsultak. A Pacifica érkezik pár hivatalos rosszhírhozóval.
Nagyjából ki tudtam találni, mit fognak majd mondani. Azért jöttek, hogy „tanácsokat adjanak”, de a helyzet igazából az, hogy Sam bácsi nem fog nekünk több vizet eladni.
– Don, és mikor jönnek ezek a vészmadarak?
– Érkezés kábé egy óra múlva.
– Mindjárt ott vagyok.
Még egy nekirugaszkodás, és már el is értem a központi tartályt. Régi, szétszerelt külső tartályok lemezei borították, hogy a napkitörések protonviharaitól védjék a legénységet. Amíg a nyomáskiegyenlítésre vártam, felnéztem az Indiai-óceánra, amibe az űrsiklóprogram kezdetén beleszórták a tartályainkat. Végül ez a szörnyű pazarlás vezetett a Tartályfarm megalapításához. Éveken át csak egy egyedülálló és drága szerencsejátéknak tűnt az egész. Mostanra viszont bebizonyítottuk, hogy igazunk van. Úgy látszik, túlságosan is. Hagyták, hogy megszerezzük a monopóliumot, de most ki akarnak szúrni velünk, gondoltam. Ha nem jutunk többé vízhez, ez sikerülni is fog nekik.
Biztosítottuk nekik a Világegyetem Kulcsát, és azt gondoltuk, hogy hálásak lesznek majd, ha rádöbbennek, ez mennyit is ér. Okosabbak is lehettünk volna.


2.

Kezdetben volt az űrsikló. Ami azelőtt volt, az nem számít. Az űrsikló második változata előtt a világűr csak a robotok és a fenegyerek számára állt nyitva.
A szűkös költségvetés és egyéb tényezők miatt az Űrszállítási Rendszer lényegében ugyanolyan maradt. Egy nagy, bonyolult, emberi személyzettel ellátott egységet lőttek fel Canaveralról vagy Vandenbergről, két szilárd hajtóanyagú rakétával, egy-egy hatalmas üzemanyagtartállyal, ami 770 tonna mélyhűtött hajtóanyagot tárolt az űrsikló főhajtóművei számára. A hajtóműveket a keringőegységbe építették be, így azokat visszahozták és újra felhasználták, akárcsak a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétákat, amelyek pár perccel a kilövés után már le is váltak. Még az automata szállítórakéták is hasonló rendszerrel működtek. De a társaságunk megjelenéséig a nagy üzemanyagtartályokat egyszerűen csak visszadobták, miután azok majdnem keringési sebességig támogatták a siklók főhajtóműveit.
Egykor az emberek azt gondolták, hogy ott állunk a világűr gyarmatosításának határán. Azonban a szűkös költségvetés, és néhány katasztrófa megtizedelte az űrsiklóflottát és egy font Föld körüli pályára állításának a költsége továbbra is négyszámjegyű maradt. A nagy O'Neil kolóniák és holdvárosok puszta álmok maradtak csupán.
Végül bejutottam, az űrruhámat betettem abba a tartószekrénybe, amelyen nemes egyszerűséggel csak a „Főnök” tábla állt. Miközben elrendeztem a felszerelésemet, eszembe jutottak azok az előadások, amelyek során a Tartályfarmokat próbáltam elmagyarázni különféle embereknek odalent a földön; kongresszusi képviselőknek, háziasszonyoknak, befektetőknek – bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni.
Már a nyolcvanas évekre bebizonyosodott, hogy a harmincöt tonnás külső tartályt egészen keringési magasságig fel lehet vinni gyakorlatilag nulla költséggel, a sikló harminc tonnás rakományához képest. Harmincöt tonna alumínium és polimer, vákuumbiztos hengerekké formázva, ingyenes szállítással! És ez még nem minden. Mikor megérkeznek, mindegyik tartályban marad úgy öt, de az is lehet, hogy harmincöt tonna folyékony hidrogén és oxigén, amit felhasználhatunk a magasabb pályára emelő hajtóművek működtetésére, de akár értékes vizet is gyárthatunk belőlük.
Abban az időben, amikor az űrrel kapcsolatos nagy tervek meghiúsulni látszottak, ezek a külső tartályok mannaként érkeztek a Földről az égbe. Amikor úgy tűnt, hogy a kormány nem akarja megragadni a lehetőséget – akkoriban építették azokat a zsúfolt, kifinomult, apró „űrállomásaikat” drága modulokból a régi módi szerint –, a Colombo-Caroll Alapítvány, egy amerikai és olasz befektetőkből álló konzorcium, felajánlotta, hogy megveszi ezeket a tartályokat. Meg akartuk őrizni őket addig, ameddig a világ is rájön arra, amire mi, és akkor majd újra eladhatjuk a tartályainkat. Addig meg a Tartályfarm a parittya-hatást kihasználva magasabb pályára kerül, ezzel is pénzt és időt spórolva leendő vásárlóinknak, eltartva minket is addig, míg más befektetéseink felfejlődnek.
Már tíz éve, hogy sínre tettük a Tartályfarmot, de úgy tűnik, kihagytunk néhány sort a szerződés végleges példányából. A Szövetségiek hagyták, hogy szabott áron megvegyük a tartályaikat, de a szerződés sehol sem kötelezte őket arra, hogy a bennük maradt hidrogént és oxigént is eladják nekünk. Fel sem merült bennünk, hogy megfosztanak minket a víztől, amire akkora szükségünk van! Ki a fene gondolta volna, hogy valaha is el akarják tőlünk venni a Tartályfarmot?


3.

Képzeljünk el hat párhuzamos, nagyon hosszú kábelt, amik az űrben lebegnek, állandóan az ötszáz kilométerrel alattuk levő Föld felszíne felé mutatva. A kábelek mindkét végén tartályok lapos sora függ – negyven a felső rétegben, ez az A fedélzet, tizenhat az alsóban, ez a B fedélzet. Egy két tartályból összehegesztett lift szállítja az embereket és a felszereléseket a két rész között.
Már nem számoltam, hányszor magyaráztam el a látogatók számára a felépítését. Volt, hogy egy megduplázott gyerekhintához hasonlítottam, esetleg boló-játékhoz, ami megfeszült és úgy maradt, de hívták már égi horognak vagy égig érő paszulynak is, bár maga az alapelképzelés sehol sem volt a science-fiction által híressé tett űrlifthez képest, ami a földfelszíntől egyenesen geostacionárius pályára repítené az embereket. A kialakítás fő célja nem más, mint az, hogy megakadályozza a tartályok lezuhanását. A két masszív vége dipólusként viselkedett a Föld gravitációs mezőjének lejtőjén, élükkel előre fordulva keringtek, pont úgy, ahogy egy lapos tányér kacsázna. Ez csökkentette az atmoszféra legfelső rétege által okozott fékezőerőt, és megnövelte az orbitális pályánkon tölthető időt.
Az elgondolás egyszerű, világos, és még működik is. Természetesen nem akadályozza meg teljesen a magasságvesztést, ezért időről időre be kell indítanunk az alumíniumhajtóműveinket, hogy korrigáljuk az eltérést. Mivel a szerkezet tömegközéppontja orbitális pályán kering, az alsó fedélzetnek lassabban kell mozognia, mint amennyi szükéges volna a pályán maradásához, csak a pányvák tartják a helyén. A felső fedélzet viszont gyorsabban kering a magasságához képest, egy magas ellipszist követve el is szállna, ha a kábelek nem fognák vissza. Ezért érzünk némi gravitációt mindkét végén, a tömegközéppont felé irányulva. Ez hozza létre az apró tavakat a kertemben és ez akadályozza meg, hogy a szervezetünk leépüljön a súlytalanság miatt.

Mikor beléptem az elsötétített vezérlőfülkébe, csendben a fő repülésirányító kijelzőjéhez mentem és figyelni kezdtem. A képernyőn jól látszott, hogy a fedélzetek közti lift megállt útközben, úgy három kilométerre a B fedélzettől. Pár pillanat múlva a késés oka is kiderült: egy apró deltaszárnyú szerkezet, hővédő csempéi fényesen ragyogtak a csillagos háttér előtt. Az árnyékba húzódva hallgattam a repülésirányítónk beszélgetését a sikló pilótájával.
– Pacifica, itt az A-mint-Arnold fedélzet légiirányítása. Szabad az orbitális megközelítőpálya. Egy percen belül átadunk a B-mint-Barnának a végső megközelítéshez. Engedd ki a futóművet!
– Vettem, Arnold fedélzet, a Pacifica készen áll a leszállásra.
Az orbiter a B fedélzet felé sodródott. Az irányító kijelzőjén láttam, ahogy kiereszti a futóművét az űr sötét mélyébe. A B fedélzet belső oldalát lapos alumíniumlapok borították, puha nejlonhálóval körülvéve. A Pacifica az elliptikus pályája csúcspontján járt éppen, még pár perc ott a tetőponton, és a sebessége gyakorlatilag megegyezik majd a B fedélzet sebességével, így óvatosan megközelítheti és lágyan szállhat le rá. (Bár akadtak olyan maradi emberek is, akik továbbra sem voltak hajlandóak a „leszállás” szót használni a dokkolás helyett.) A sikló néha kis gázpamacsokat eresztett ki magából, hogy finomítson a végső megközelítésen.
Gyönyörű technika volt ez, és vitathatatlanul a Tartályfarm egyik legnagyobb vívmánya. Mikor a Pacificát rögzítik majd a B fedélzethez, egészen addig együtt mozog majd a fedélzet szokatlan keringőpályájával, amíg el nem jön az indulás ideje. Akkor pedig egyszerűen csak lelökik majd a fedélzet széléről, és újra a Föld felé kezd majd zuhanni, befejezve a már megkezdett elliptikus pályáját.
A kijelzőkön keresztül figyeltem a B fedélzet hasát. A hengerek sora alatt hatalmas nejlonháló függött, benne pedig, pókhálóba ragadt hernyóként a Pacifica külső tartálya, ami orbitális pályára segítette a siklót, majd az előreküldte az eredeti pályaívet követve. Reméltem, hogy ez jó előjel, bár valószínűleg inkább csak a szokásos eljárás részeként történt így. Egészen egy évvel ezelőttig a Farmot meglátogató siklók hozták a külső tartályaikat is, jó pár tonna megmarad hajtóanyaggal, hidrogénnel és oxigénnel. Majd új vezetés jött, és a külső tartályokat inkább az űrállomásokon halmozták volna fel, megtagadva tőlünk azt, ami járt volna. Az alapítványunk persze bíróság elé vitte az ügyet és elérte, hogy évente legalább tíz tartályt juttassanak nekünk.
Az új vezetés persze nem hagyta annyiban, és most végre rájött, hogyan egyenlíthet. A szerződésünk kikötötte, hogy el kell nekünk adniuk a tartályokat, de semmi sem szerepelt benne a vízről.
– Ööö..., dr. Rutter, lenne rám egy perce?
Megfordultam, hogy szemügyre vegyem az őszinte tekintetű, sötét hajú fiatal nőt. Egy nagy köteg, táblázatokkal teli papírt szorongatott a kezében. Emily Testa nagyon ígéretes újonca volt a Farmunknak, az olaszok küldték fel, a Colombo Állomás új partnerei.
– Nem igazán alkalmas most az idő, Emily. Fontos?
– Nos, uram... – Elkapta szúrós tekintetemet. – Szóval, Ralph, amióta csak megérkeztem, a tartókábelekben generálódó elektromosságot tanulmányoztam, és azt hiszem, találtam valami érdekeset.
Bólintottam, ahogy eszembe jutott, még én adtam ezt a feladatot, hogy az újonc el tudja kezdeni valahogy az itteni munkát. Azt akartam, hogy valaki vizsgálja meg alaposabban ezt a bosszantó kis problémát. A Tartályfarmot egybentartó szuperpolimer kábeleket alumíniumburkolat védte a Nap ultraibolya sugárzásától. Sajnos ez azt is jelentette, hogy elektromos áram keletkezett a B és az A fedélzet között. Miközben a Farm a Föld körüli, szokatlan pályáján keringett, a kábelek áthaladtak a bolygó változó mágneses mezejének áramlatain. Az így kialakuló elektromos potenciálnak akadt néhány nagyon zavaró mellékhatása, főleg ahogy a Tartályfarm egyre nagyobbra nőt.
– Folytassa, Emily – mondtam, de csak fél füllel tudtam figyelni rá. A Pacifica egyre közelebb ért, kieresztett futóművekkel, pont úgy, ahogy egy vadászgép száll le egy hordozóra. Hallottam, ahogy a légiirányítók halkan duruzsolva forgalmaznak.
– Nos, uram – magyarázta Emily, és alig lehetett kivenni az akcentusát –, nem sikerült olyan módszert találnom, amivel megakadályozhatnám a töltés kialakulását. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen, ahogy a Föld mágneses mezőjében mozgunk. Viszont, ha ezt a töltést sikerülne valahová elvezetni, akkor egész tisztességes mennyiségű áramot nyerhetnénk. Az egyik fedélzet lenne a katód, amely kibocsátaná az elektronokat az ionoszférába, a másik az anód, amely a környező plazmából fogná be őket. Az egész attól függ, hogy vajon...
A Pacifica szinte döccenés nélkül érkezett le, a leszállóhorga kicsit meghajlott, miközben lefékezte a testet. A fedélközi lift újra ereszkedni kezdett, amint a B fedélzet legénysége rögzítette a siklót. A nyitott raktérből hatalmas fogókarok pakolták ki a rakományt. A Pacifica búvónyílásából két űrruhás alak mászott elő, majd megálltak, várva a liftet. Nem kellett sok képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam, kik ők. A vadiúj rosszfiúink.
Emily kitartóan folytatta, mintha észre sem vette volna, hogy nem csak rá figyelek.
– Így, ha igazán akarnánk, akkor fel tudnánk használni azt a potenciálkülönbséget, amit a kábelek generálnak. Rá kellene kötnünk valami transzformátorra itt az A fedélzeten, és legalább húszezer voltot kaphatnánk. Kiszámoltam, hogy sokkal több energiát nyerhetünk ki simán csak a mágnes mezőben való keringéssel, mint amire szükségünk van a világításhoz, fűtéshez, a berendezésekhez és a kommunikációhoz, még akkor is, ha a mostani méretünk tízszeresére növekszünk.
Az űrruhás alakok beszálltak a liftbe, a személyzet pedig melléjük pakolta a Pacifica rakományát, amit a Védelmi Hivatal kék szövete borított.
– Emily – fordultam a nő felé. – Maga is tudja, hogy nincs ingyen ebéd. Az elgondolása mindazonáltal nagyon érdekes. Biztos vagyok benne, hogy meg tudná csapolni a kábelekben keletkező áramot, még az is lehet, hogy olyan mértékben, ahogy mondja. De olyan módon kellene fizetnünk érte, amit nem engedhetünk meg magunknak.
Egy darabig visszabámult rám, majd csettintett az ujjával.
– Impulzusmomentum! Hát persze. Az áram megcsapolásával jobban kötődnénk a Föld mágneses mezőjéhez, lelassulnánk, mikroszkópikus mértékben átadnánk a perdületünkből a Földnek. Vagyis a jelenleginél nagyobb mértékben csökkenne a magasságunk.
– Úgy van – bólintottam. – Ennek ellenére az ötlet maga nem rossz. Ha továbbra is kapunk vizet, ahogy eddig, és így működtetni tudjuk az alumíniumhajtóműveket, ahogy eddig is, még az is lehet, hogy a maga által kigondolt módon szerzünk majd energiát.
– Viszont a napelemeink több, mint elegendőek. A felesleget eladhatnánk a Földnek, ha meg tudnánk egyezni a szállítás módjában.
Kicsit csüggedtnek tűnt.
– Azért maradjon rajta az ügyön – mondtam neki, hogy ne veszítse el az összes kedvét. – Ki tudja, lehet, hogy valahogy az előnyükre tudjuk fordítani ezt a jelenséget. – Próbáltam úgy mondani, mintha tényleg hinnék benne. – Most viszont egy kis szünetet kell tartanunk.
A lift elkezdett emelkedni az A fedélzet felé. Legalább egy órám volt még arra, hogy elkészüljek – hogy megborotválkozzam, és lezuhanyozzam magamról a kertem szagát. Valószínűleg nem sokat javít majd a helyzetemen, de szalonképesen akartam szembenézni a rosszfiúkkal.

A folytatás



David Brin (fordította: Szabó Sándor)

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.