Fiction Kult

Talán nem nagy merészség kijelenteni, hogy a német fantasztikus irodalom szélesebb körben – alapvetően hazánkra koncentrálva – nem igazán ismert. Wolfgang Jeschke vagy Wolfgang Hohlbein neve ismerősen csenghet ugyan néhány fülben, de ők sem tudtak komoly népszerűségre szert tenni idehaza. Sem a sci-fi aranykorának nevezett 40-es években, sem az új hullám jelenleg is tartó korszakában nem hallhattunk kiemelkedő német írókról, vagy ha egy-egy mégis felbukkant, nem alkottak annyira maradandót, hogy az nemzetközi színtéren is megállja a helyét. Ezért is volt furcsa, hogy a számomra teljességgel ismeretlen Andreas Eschbach munkássága már viszonylag nagy elismerésben részesült. A szerző akkor született, amikor a science fiction érett korszakába lépett, és ez is közrejátszott abban, hogy egészen kis korában érdeklődni kezdett a fantasztikum iránt. Már tizenkét évesen megpróbálkozott történeteket írni, ám ezt jobbára csak a maga szórakoztatására tette. A stuttgarti egyetemen végzett mérnökként, majd szoftverfejlesztőként kezdett dolgozni. Első komolyabb novellája 1991-ben jelent meg egy számítástechnikai magazinban, míg első regénye, a Hajszőnyegszövők, 1995-ben. Azóta Németország egyik legjelentősebb sci-fi szerzője, noha művei nem mindig illeszkednek ebbe a zsánerbe. Több ízben is elnyerte a Kurd Lasswitz-díjat, amely a legrangosabb elismerés a németországi sci-fi körökben, és noha műveit több nyelvre is lefordították, nemzetközi téren még nem tudta megvetni a lábát.
A nálunk nemrég megjelent Hajszőnyegszövők című regényét általában sci-fiként tartják számon, de ez azért erős túlzás. Ugyan vannak benne űrhajók, meg némi fejlett technológiát sejtető berendezések, de ez azért kevés, úgyhogy maradjunk inkább a modern fantasztikus besorolásnál. Az egész regény olyan hatást kelt, mintha valaki hatalmas hozzáértéssel kiválasztotta volna a kispolgári igénytelenségtől és unalomtól túltengő legrosszabb Jókai művet, majd a biztonság kedvéért hozzáadott néhány űrhajót, hogy hátha ettől izgalmas lesz. Az eredmény egy olyan világ – valahol a távoli jövőben, egy nagyon távoli galaxisban –, amely meglehetősen jellegtelen, nincs semmi karakterisztikája, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy hol is van a helye. Ugyanakkor mégis rejtőzik benne valami megmagyarázhatatlan kedvesség és báj – talán éppen a hajszőnyegszövők bolygóinak ez a kicsit jókais ábrázolásmódja eredményezi –, amely segít, hogy felülkerekedjünk a hibákon. Sok kritikus ezt úgy méltatta, hogy az író nagyszerű, új szemszögből tárja elénk a jövő egy lehetséges univerzumát. Ez talán igaz, de inkább maradjunk annyiban, hogy Eschbach e világa kellőképpen fantasztikus, és kissé bizarr. Pont ez a bizarrság rejti a szépségét, csak ahhoz, hogy ezt felfedezzük, nagyon-nagyon mélyre kell ásnunk.
A történet szerint a világegyetemet az évezredek óta uralkodó császár irányítja, akit afféle istenként tisztelnek megszámlálhatatlanul sok bolygón. A lázadók azonban váratlanul (vagy kevésbé váratlanul) megdöntik a hatalmát, végeznek vele, és expedíciókat indítanak, hogy minden bolygóra megvigyék e nagyszerű hírt. Egészen kerek is lenne így, de sajnos nem erről szól a valós történet, ez inkább csak afféle háttér, magyarázat, hogy megértsünk bizonyos eseményeket, elveket – amelyeket egyébként nem tudnánk hová tenni. A könyv központi témája a hajszőnyeg, ez a meglehetősen bizarr műtárgy, amelyet a feleségeik hajszálaiból készítenek a hajszőnyegszövő mesterek, egész életüket egyetlen szőnyegre áldozva. Mindezt ráadásul áhítattal és odaadással teszik, mert a szőnyeg a császárnak készül, palotája díszítésére. Legalábbis mindenki így tudja. De jön a hír, hogy a császár meghalt, ám ezt valahogy senki sem akarja felfogni, és minden megy tovább, szövik a szőnyegeket, mintha mi sem történt volna. Ezt a gondolatkört próbálja összefűzni a regény, és ugyan a könyv legvégén összeáll a kép, azonban addig olyan érzést keltenek a fejezetek, mintha a történet szét akarna esni. Ráadásul némelyik fejezet csak töltelék, tökéletesen felesleges és lényegtelen, sem a történethez nem kapcsolódik igazán, sem új információkat nem közöl. Talán egyetlen igazi, izgalmakra okot adható rejtély merül fel a történetben, hogy ha nem a császárhoz kerülnek a hajszőnyegek, akkor hova. Noha e kérdés megoldása zárja le a könyvet, ez is csak úgy mellékesen vetődik fel, holott ezekről a kis cselekményszálakról ordít a bennük rejlő lehetőség, amelyek végül parlagon maradnak.
Szintén nagyon zavaró, hogy nincsenek főhősök. Vannak karakterek, akik időnként újra és újra feltűnnek, de ez nem ugyanaz, mintha valakinek a szemszögéből kísérhetnénk végig az eseményeket. (Megkockáztatom, ebben a hagyományos formában biztosan sokkal átláthatóbb, következetesebb, és élvezetesebb lenne a regény.) Sajnos a karakterek sem igazán élnek. Üresek, színtelenek, jellemük – ha van egyáltalán – semmi szerepet nem kap, és emiatt nem lehet azonosulni velük, az olvasó nem érzi át azt, amit ők átélnek a cselekmény során, vagyis nem alakul ki olyan kapcsolat, amely révén azon izgulhatnánk, hogy mi történik a következő fejezetben a kedvenc hősünkkel.
Mindezek ellenére több érdekes gondolat is felmerül az események során. Az egyik például a hajszőnyegszövők egész életüket felölelő munkája, amely egyfajta groteszk tükre a vallási fanatizmusnak, hiszen az istenként tisztelt császár számára dolgoznak, anélkül, hogy egy pillanatra is megkérdőjeleznék ennek valóságát, és az uralkodó bukását bizonyító fényképek láttán sem fogadják el az igazságot. Hisznek valamiben, hogy az úgy van; akár a vallás. Az epilógus kiválóan mutatja be a hitből épített vár tragikus összeomlását. Vagy a másik gondolat, hogy miként képes egy – talán évezredek óta működő – társadalmi rendszer feldolgozni a változást. Elfogadja az új helyzetet, vagy inkább a szokás rabságába menekül, még akkor is, ha az gyakorlatilag már értelmetlen. És éppen emiatt nagy kár, hogy a regény nem áll össze, mert a következetlenségben teljességgel elvesznek ezek a gondolatok.
A Hajszőnyegszövőkben sokkal több erő, értelem és fantasztikum rejlik, mint amennyit felkínál nekünk, és ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy meglehetősen zagyva, mindenképpen csalódottnak kellene éreznünk magunkat. De ez az érzés mégsem uralkodik el teljesen rajtunk, mert a regénynek van hangulata. Persze nem annyira karakteres, mint mondjuk egy ízig-vérig sci-fi műnek, hanem csendesebb, bizonytalanabb, reménytelenebb. Mindenesetre bíztatok mindenkit a könyv elolvasására, hátha meg lehet látni olyan dolgokat is benne, amiket én nem vettem észre.
„És akkor egyszer csak minden elhallgatott. Kihunytak a fények. Kinyitotta a szemét. Fent a magasban a végtelen, széles éjszakai égbolton megpillantotta a csillagokat.”