Fiction Kult

7.

– Ez a te életed – sivította a vénség. Atroposz egy parányi orsót tartott a kezében. Rávigyorgott Pavlosra, és a magasba emelte az ollóját, amely megcsillant a beszűrődő, gyenge hajnali fényben. – Nézd meg! Látod a színeket? Klóthó festékei leperegtek róla, ahogy az néha előfordul. Vagy úgy is mondhatnám, az igazán erős fonalak lerázzák magukról. És még kételkedtél abban, hogy hős vagy.
A férfi vetett rá egy futó pillantást; a fonál szinte láthatatlan volt. Talán annak is kellett lenni, hogy illeszkedjen az anyag másik ötmilliárd szála mellé. Kezdte megérteni mennyire bizarr módon működtek a dolgok ezen a helyen. Újra a fonálra nézett, kissé jobbra fordítva a fejét, és egy pillanatra látta felvillanni a színeket, de mégis nagyon nehézen tudta összpontosítani a figyelmét, amelyet lényegtelen emlékek zavartak meg.
Felrémlett előtte az a büszkeség, amelyet akkor érzett, mikor megkapta az első kését… amikor eltévedt az erdőben, és két nap múlva bukkant fel egy sebesült rókakölyökkel, amelyet utána közel egy évig megtartott… Aztán ott volt a szégyen, amikor harmadikban puskázáson kapták dolgozatírás közben… a büszkeség, hogy a díszőrségben kapott helyet az összeurópai cserkésztalálkozón… az első szerelem emléke… az első túrája a Dekkán-fennsíkon Indiában… a harmadik szerelem… a NATO megbízása…
Hirtelen megértette, mi történik vele. Elfordította a tekintetét a vékony fonálról, és az emlékek áradata azonnal abbamaradt. Hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett.
– A hősök reakciója – bólintott Klóthó.
Még Lakheszisz is felnézett a számtalan orsója közül, és egy pillanatig a férfit vizslatta. Egy halovány, de elégedettnek tűnő mosollyal nyugtázta Pavlos nevetését, aztán visszatért az arcára a megszokott közönyös kifejezés, és folytatta a munkáját.
– Emlékezz erre, hős! – mondta Atroposz, ahogy Pavlos nevetése széles vigyorrá apadt. – Az én kezemben van az olló. Most pedig azzal, hogy nekünk adod az elméd és az emlékeidet, megfizeted azt az árat, amelyet minden hősnek meg kell. Ne engedd, hogy kósza gondolatok kísértésbe vigyenek! Már tudod, hogy nem tehetsz kárt egyikünkben sem, de ha mégis megpróbálod, és a múlt éjjeli eset után még több kárt teszel a szövetben, olyan gyorsan vágom át a fonaladat, mint ezt itt… vagy ezt… vagy ezt…
Az olló megvillant, és minden átvágott fonál szikrázott egyet, mielőtt kifakult volna.
– Ne! – kiáltotta Pavlos. Atroposz felvonta a szemöldökét. – Igen, igen, megértettem – tette hozzá a férfi sietősen. – Nem kell még többet megölnöd, hogy a hatalmadat fitogtasd!
A szipirtyó elmosolyodott.
– Nekik már úgy sem volt túl sok hátra. Te viszont a halhatatlanság egy formájában örökké fogsz élni a nővéreim elméjében.
Elég kétes hely egy örökkévalósághoz, gondolta Pavlos. Akkor inkább egy pöcegödör.
– És a jutalom? – kérdezte. – Nem kapok valami jutalmat, hogy együttműködöm veletek?
Lakheszisz felmordult. A szövőszék fölé hajolt, miközben magában motyogott. Atroposz elmosolyodott. Klóthó a nővére vállára tette a kezét, és egy vigyorral az arcán Pavlos felé fordult.
– Szegény Lakheszisz. Gyűlöli ezt a részt, mert még több munkát jelent a számára.
– Igen, hős. Bármit kérhetsz, amit a hatalmunkban áll megadni, amennyiben az nem sérti az érdekeinket, nem befolyásolja a felénk tanúsított elkötelezettségedet, és nem tart tovább egy nap huszad részénél, hogy teljesítsük.
– Sok választásom maradt – jegyezte meg Pavlos szarkazmussal teli hangon.
– A hősök általában egy szívességet kérnek tőlünk a szeretteik, esetleg szülővárosuk, vagy hazájuk számára. Ezt neked is megtehetjük, hős! Gondolj a szeretteidre! Örömünkre szolgálna, ha megtehetnénk neked, évszázadok óta a legnagyszerűbb hősnek, azt a szívességet, hogy a gyermekeidnek hosszú és szép életet legyen. Vagy inkább a városod virágozzon? Persze tudnod kell, hogy a világban uralkodó szenvedés mit sem változik, ám az a hely, amit választasz, néhány évig boldogságban él majd. Döntsd el, mit kívánsz, hős! Ezt nem tagadjuk meg tőled!
Ha Klóthó öreg, ráncos arca képes volt együttérzést és nagylelkűséget kifejezni, akkor most minden bizonnyal ezek az érzések tükröződtek rajta. Pavlos tétovázott. Valóban hatalmas jutalmat ajánlottak fel neki, ami ugyanakkor igen ravasz is volt.
Ha például azt kívánná, hogy köszöntsön egy újabb aranykor Athénra, biztos volt abban, hogy a város újra a nagyok közé emelkedne… természetesen azon a határon belül, amely még nem sérti a sors szövőinek érdekeit. De azt is kívánhatná, hogy kedvenc unokaöccse, Theagenis kigyógyuljon a tüdőtágulásból, és vágyának megfelelően olimpiai bajnok váljon belőle.
De bármit is kérne, egy ismeretlen szenvedné el annak a jóságnak az ellentétét, amit ő megkapna. Azonban volt még egy hátránya a dolognak; ha meghalna, minden, amit kért, semmissé válna. És a sors szövőivel való találkozása fátyolos valótlanságában egy terv kezdett kikristályosodni előtte rideg és borzalmas tisztasággal.
Jelen pillanatban az emberiség egyetlen előnye az új technológiák birtoklása volt. Most már látta, nem a véletlen műve volt, hogy az ember olyan sok dolgot megtanult a rövid idő alatt, ami azóta telt el, hogy az utolsó hős eljutott ezekhez a teremtményekhez. Végre a Szikra is megmozdult, még ha ez csak egy gyönge lépés is volt. Klóthó, Atroposz és Lakheszisz bármit képes volt elhárítani, még egy atomtámadást is, csupán azáltal, hogy megérezték a szövedékben a szándékot, és eltávolították az anyagból az oda nem illő motívumokat.
De mégis kevesebbet tudtak az emberiségről most, mint évezredekkel korábban. Zavarban voltak földrajzi és technológiai kérdéseket illetően is. Ha ez az irányvonal folytatódna, miközben a három nővér továbbra is öntelt módon, közönnyel viseltetne a változások iránt még egy századon keresztül… amíg jönne egy újabb „hős”… Addigra talán már a Marson is lennének kolóniák… vagy olyan médiumok, akik képesek elrejteni a gondolataikat. Talán azok a rejtett szellemi energiák, amelyekről Moira beszélt felvirágoznak, ha kapnak egy-két századot, amelybe nem avatkozik bele senki.
Mint hős, tudta, hogy épp azt kell tennie, amit Leonidász tett a Thermopülai szorosnál. Időt kellett nyernie.

– Tudom már, mi legyen a jutalmam – mondta végül. – Egyikre sem vágyom azon dolgok közül, amelyeket említettetek, és belátom, a szövet valóban gyönyörű. Nem szeretem ugyan Klóthó festékeit, amelyek kegyetlenséget és gyűlöletet szítanak, sem Atroposz ollóját, amely váratlanul sújt le, de azt sem szeretném, hogy Lakheszisz csodás mintáit egyetlen önző kívánság érdekében kelljen tönkretenni. Akiket szeretek, majd gondoskodnak egymásról… amennyire a sors engedi.
Atroposz és Klóthó rámeredtek, Moira zavartnak látszott. Lakheszisz is odasandított felé, és egy pillanatra úgy látta, mosoly villant az arcán, mielőtt visszafordult volna a szövethez. Két mosoly egy hősnek, gondolta Pavlos. A nővéreid azt hiszik majd, flörtölsz velem.
– Mit kívánsz hát? – kérdezte Klóthó szárazon. – Ne kérj olyat, amit nem tudunk teljesíteni! Hallottad a feltételeket!
Pavlos bólintott.
– Megértettem, és a kérésem nem ütközik majd akadályba. Annyit kérek csupán, had üljek e hatalmas szövőszék előtt odakint a napfényben, miközben azon elmélkedem, amit legutóbb készítettetek.
– Nem! – visította Atroposz. Pavlosra sziszegett, és a férfi orsójához vészesen közel hadonászott az ollójával. – Nem visszük ki a szövőszéket!
– De miért nem? – kérdezte. – Mind elég erősek vagytok hozzá, és csupán néhány percre kellene abbahagynotok a munkát.
Pavlos igyekezett nyugodt maradni, noha belül az egész teste remegett. Most már csak ki kellett tartani mellette, igaz, az ötlet azon része, hogy a szövőszéket kivigyék a szabadba, csupán egy utógondolat volt, amelyet az a bizonytalan lehetőség szült, miszerint Frank onnan föntről, a sasfészkéből, talán észrevesz valami kellőképpen különöset, és elgondolkodik azon, hogy egy mentőcsapatot küldjön az elveszett barátja után. Ám, ha valamilyen csoda folytán az amerikai hallotta Pavlos korábbi kiabálásait, vagy netán a hátizsákban lapuló jeladón keresztül épp a mostani beszélgetés hangjait rögzíti, talán előtte is összeáll a kép, és elég bölcs lesz ahhoz, hogy az élete végéig titokban tartsa ennek a fennsíknak a létezését.
Mindazonáltal, már közölte a kívánságát, és tartania kellett hozzá magát.
– Különben is – tette hozzá –, a hölgyekre ráférne egy kis friss levegő.
Moira felnevetett.
– Igaza van, nővérem. Még most is úgy tesztek, mintha háborúban állnánk, és rejtőzködnünk kellene Zeusz égi tornya elől. Mikor láttátok utoljára a napot?
Szavai őszintén csengtek, de Pavlos megérezte a hangjában bujkáló bizonytalanságot.
– Klóthó és én hozzuk itt a döntéseket – fenyegetőzött Atroposz. – Többségben vagyunk, ifjú Nemezisz, nem emlékszel?
Egy kiáltást követően Lakheszisz vihogva felállt. Gyámoltalannak és törékenynek látszott, akit akár egy enyhe széllökés is ledöntene a lábáról, ám mégis magabiztosan állt, és a szemében huncut fények csillogtak. Pavlos egy árnyalatnyival jobban megdöbbent, mint a többiek, amikor az öreg, törékeny teremtmény lehajolt, és egy nyögés kíséretében a magasba emelte a szövőszéket.
Moira örömmel kiáltott fel, és szaladt, hogy felemelje a földről az anyagot, nehogy összegabalyodjon, ahogy kiterült a szövőszék mögött. Pavlos Lakheszisz mellé lépett. Nem tudta, hogy a vénség hallja-e, amit mond, mindenesetre, miközben a lépcsőn haladtak lefelé, folyamatosan magyarázta neki, hová lépjen. A régi cserkész vezetője biztosan büszke lenne most. Atroposz ledermedt, hátrébb lépett és kénytelen volt elengedni Pavlos orsóját. A legidősebb szipirtyó vidáman sétált el mellette, ki a gyepre.
A nap már felkelt, és Lakheszisz letette a földre a szövőszéket, aztán kiegyenesedett, és leporolta a kezét. Egy pillanat erejéig Pavlos látta őt a valós formájában, ahogy körbeveszi valami éles, kékszínű aura, amely a napfény hatására megvillant. Aztán hirtelen újra az a vén szipirtyó lett, aki korábban is volt. Elmosolyodott, és meghajolt a férfi felé, aztán Moira tűnt fel, kezében egy sámlival, amit a szövőszék elé helyezett.
Pavlos mozdulatlanul állt. A sorsa eldöntetett, ráadásul saját maga határozott így. Most értette meg, hogy a hősök ilyen szempontból egyedülállók voltak. Feláldozza magát, hogy késleltesse a dolgokat, de nem az ő szeszélyük révén. Csak a hősök választhatták meg a saját végzetüket. És még egy dolog. Egyetlen másik hős sem forgatta még fel ennyire ezt a helyet, ebben biztos volt. Atroposz és Klóthó még sokáig nem fogja megbocsátani neki, amit tett, illetve, amit még tenni készült.
Elégedetten rázta le a válláról a hátizsákját, aztán felfordította, és a földre szórta a tartalmát. Lehajolt, és nagy magasztossággal felemelte Tézeusz sisakját, aztán mielőtt leült volna a kis sámlira, óvatosan a fejére helyezte.
– Most pedig – parancsolta –, legyetek kedvesek megmutatni nekem, hol van Athén.
Nyüzsgő, zsúfolt, zajos utcák… A hajnal szürke és barna színei mindenfelé elkeveredtek a kormos és szennyezett köddel… gyermekek sírása hallatszott… utcai árusok kiáltoztak… egy munkás részegen tántorgott hazafelé azon imádkozva, nehogy újra megszállja a gonosz, és elverje a feleségét és a gyerekeit… És álmok… Hamarosan felébredő emberek millióinak álmai… Álmok, amelyek úgy tekerednek, kavarognak és hullámzanak, mint a füst… mint miriádnyi lebegő fonál, amely azért küzd, hogy kiszabaduljon, és elrepüljön…
Máshol nemesek vitatkoztak… katonák haldokoltak… fanatikusok csíkjai, szabadon választott ideológiákkal, amelyek illeszkedtek a fanatizmus színéhez… és számtalan jó férfi és nő, itt és ott, akik elméje elködösül egy rövid időre, amely épp elég ahhoz, hogy hibát kövessenek el…
Örökös gyűlölet indítékok nélkül… de örök a szeretet és a becsület is… a szépség, a remény kitörölhetetlen visszhangja…
A képek megrohanták Pavlost, elárasztották az elméjét több információval, mint amennyivel, úgy vélte, képes megbirkózni. Nem az emberek szemén keresztül látott, sokkal inkább a szívükön át, és a felhalmozódó hatalom forró áramlatként söpört végig rajta. Kinyúlt, végigsimított a mintázaton, és érezni vélte a különálló fonalakat, a mintákat, és a szándékukat, hogy tovarepüljenek.
A keze, szinte önállóan, átnyúlt a szövet felett, és megragadta az egyik fonalat, amely a többi fölött lebegett. Nem a sajátja volt, ezt tudta, de mégis olyan, amely hasonlított rá. Ujjbegyével végigszaladt rajta, és meglepődött, amint a festék úgy pergett le róla, mint olvadt bőr.
– Elég! – mondta Atroposz, amikor csatlakozott hozzájuk, fején egy vastag kendővel. – Két órát ültél a napon, magadban beszélve. Most állj fel, hogy visszavihessük a csarnokba a szövőszéket, és megkezdhessük a kihallgatásodat!
Pavlos pislogott. Ennyi lett volna? Egy örökkévalóságnak érezte. Annyi mindent látott… olyan dolgokat, amelyek épp most történnek a világ különböző pontjain. A kegyetlenségek mit sem változtak ahhoz képest, amiket korábban látott – talán nagyobb, finomabb és válogatás nélküli. A szövet megmutatta, hogy az ősi gonosz még mindig jelen volt. De valami mégis más volt. A szövet mintája mintha kinyílt volna, megmutatva az ember új mozgásterét. De ebben a nyílásban volt még valami; valami, amit Pavlos még nem tudott meghatározni, viszont mindenáron meg akart védeni. Sóhajtott. Legalább néhány percre megszabadította a világot a szipirtyók ármánykodásaitól, és ez jó érzéssel töltötte el.
Ám eljött az idő.
Atroposz ott állt tőle nem messze, kezében az orsójával. Pavlos felállt, és tisztelettudóan meghajolt Lakheszisz felé.
– Köszönöm. Tudom, hogy a festék tehet mindenről. A te mintád csodálatos. – Klóthó, akárcsak Atroposz, felhorkantott, azonban Lakheszisz mosolyra húzta a száját. – Engedelmeddel – folytatta –, szeretném még egyszer, utoljára megérinteni a szövetet.
A legidősebb szipirtyó még azelőtt bólintott, hogy Atroposz ellenkezhetett volna. Pavlos odalépett a szövőszékhez, és végighúzta a kezét az anyag felületén, jobbról balra. Ötmilliárd fonál. Atroposz felemelte az ollót, és a férfi fonalához emelte. Pavlos keze a vénségéhez közelített. A fonalak színe vezette. Egy nagy orsó tartotta a rosszindulat színével átitatott fonalat, egy másik a megvetését. A másik két hatalmas orsóval mit sem törődve megragadta ezt a kettőt, és megrántotta őket. Ahogy hátraugrott, a fonalak megnyúltak, és egy pillanatra elöntötte a győzelem érzése, látván, hogy Atroposz és Klóthó meginog. Azonban a fonalak hirtelen megfeszültek, és bármilyen erősen húzta is őket, nem nyúltak tovább.
Atroposz visszanyerte az egyensúlyát. Aurája láthatóvá vált, tüzesen és sárgán ragyogott, ahogy a férfi felé sziszegett.
– Miért próbálkozol? Miért, hős? Tudod, hogy nem tehetsz kárt a fonalakban, csak ha megfelelően erős fegyverrel rendelkezel. A puskáitok egyike talán hasznos volna, de most nincs nálad ilyen. Miért akarod hát, hogy lesújtson az ollóm a fonaladra? – Elmerengett egy pillanatra. – Hát erről van szó! Véget akarsz vetni a létezésednek, mielőtt kihallgathatnánk téged. Klóthó! Hozd a festékeidet! Ez az alak tud valamit, és én élvezettel fogom kifacsarni belőle!
Pavlos kétségbe esett. A terve kudarcot vallott, és ami még rosszabb volt, nem kételkedett abban, hogy Klóthónak hatalmában állt azt tenni vele, amit csak akart. Vajon elérhetné a saját orsóját, hogy elvágja a fonalat? Mintha megérezte volna a férfi elkeseredett gondolatait, Atroposz megvetően felhorkantott, és a fonalat beledobta a szövet többi szála közé. Pavlos egedül egy évszázad alatt se találta volna meg egyedül.
Gyorsan körbenézett, és megpróbált új tervet kitalálni. Meglátta a tholost, a kis szentélyt a hatalmas cédrus alatt, amely alig száz méterre volt, a füves mező túloldalán. Vajon eljuthatna odáig, hogy belevesse magát és átkerüljön abba a „másik univerzumba”? Talán még túl is élné, hívhatna segítséget, és ugyanakkor meg is tagadhatná az elméjét a szipirtyóktól.
Aztán a vállai csüggedten megrogytak. Eszébe jutott, milyen hatalmas méretű gránittömb zárta el a bejáratot. Mire elgörgetné onnan, ha egyáltalán képes lenne elmozdítani, Klóthó és Atroposz könnyedén elkaphatná. Ahogy felnézett, Klóthót látta közeledni, kezében két üveggel. Egy ösztön, amelyet korábban sosem ismert, azt súgta neki, hogy a szenvedés és a behódolás árnyalatait látja. Egyből megértette, mi is egy hős valójában. A hős nem a hátán ejtett sebtől halt meg. A hős egy gesztus volt… afféle ellenszegülés. Pillanatokon belül a vénségek engedelmes rabszolgája lesz talán, de most érezte magában a Szikrát, és hirtelen hangokat hallott.
Sötét árnyak! Egy rosszul megválasztott ösvény vénséges maradványai! Tudjátok ti is! Túl sokáig tartottátok pórázra verve a gyermekeket! Túl régóta mérgezitek a világot szomorúsággal! És mértéktelenül visszaéltetek jogtalan szabadságotokkal!
Tézeusz sisakja zengett a rögtönzött szavaktól. Érezte, ahogy újra elönti az a félelem, mikor először meglátta a sisakot. A hatalom átfojt rajta, mintha ismerős lett volna… mintha az igazság ereje áramlott volna felé a messze mögötte levő hatalmas cédrus alatt álló parányi épületből. Keményen tartotta Klóthó és Atroposz orsóit, megfeszítve, mint valami íjat.
Fondorlatos boszorkányok! Már nincs sok hátra nektek. Az időtök meg van számlálva. Igen, már csak másodperceitek maradtak.
Atroposz megállt. Ő és Moira a férfira nézett. Lakheszisz nyugodt arccal fordult hol a testvérei, hol a férfi felé. Klóthó viszont, látszólag unottan és nem túl meghatottan toporgott, egyik lábáról a másikra helyezve súlyát. A vénség közönye volt az ő vége, ezzel tisztában volt. Már csak néhány szóra maradt idő. Ég veled, élet. Milyen remek hősként meghalni!
Lássátok, a múlt ájtatos és elkorcsosult teremtményei, ahogy én, és az egész emberiség, megátkozzuk a fonalaitokat, és ezáltal megpecsételjük a sorsotokat!
Ezt csak a hatás kedvéért mondta, és a mozdulat, amit tett, úgy festett, mint valós átok. Tudta, hogy valamennyire babonásak, különben egy szót sem hinnének el ebből az üres halandzsából. Talán sikerül őket bizonytalanságban hagyni… halvány, bosszantó kétségek közepette, amelyek a hideg éjszakákon társaikká szegődnek majd. Kitépett egy tollat a sisakjából, és előre tartotta. A hegyével megérintette az egyik megfeszített fonalat.
– Egyszer minden véget ér, hölgyeim – mondta. – És a ti időtök már régen lejárt.
Nála jobban azonban senki sem lepődött meg, amikor a toll hegye lángba borult. Egy vékony fénysugár jelent meg Pavlos előtt. Az égből vetült rá ragyogó fénnyel az egyik szálra. Ózon szaga töltötte be a levegőt, ahogy a fénysugár lassan megremegett, aztán égetni kezdte a vékony fonalat.
Atroposz felsikoltott, és eldobta az ollóját. Ahogy a fájdalom beléhasított, aurája felragyogott. Vonaglott, ugrált, aztán sarkon fordult, és rohanni kezdett a templom vélt biztonsága felé. Pavlos hirtelen egy pattanást érzett, ahogy a boszorka életének fonala elszakadt. A vénség aurája félúton az épület felé felizzott, aztán szikrákat szórva a levegőbe felrobbant. Mire a szikrák a földre hullottak, Atroposz nem volt többé.
– Zeusz! – üvöltötte Klóthó, és a festékeit elejtve az ég felé kaparászott. – Te halott vagy! – visította. – Én magam végeztem veled! Az égi torony nem létezik többé!
A fényoszlop megremegett, és Klóthó fonala felé mozdult.
– Egy kicsit délebbre – ordította Pavlos angolul. – Óvatosan, te ügyetlen Yankee! Óvatosan!
Klóthó felsikoltott, ahogy a fénysugár rátalált a célpontjára.
– Te! – mutatott Pavlosra. – Te tudtad! Ezt jelenti hát a „repülő” és az új technikátok! Ti emberek megtanultatok úgy repülni és villámokat szórni, mint az istenek!
A fonál füstölögni kezdett. Pavlos érezte, ahogy tompaság uralkodik el rajta… erős késztetés, hogy mozdulatlanul álljon.
– Óvatosan, óvatosan…
– Majd én elintézem – kiáltotta Klóthó, és felkapta a földről nővére ollóját. – Milliárdokkal végzek, amíg el nem kapom azokat is ott fent a te égi tornyodban!
A szövőszék felé iramodott, szemében a halál tüze lángolt, aztán a következő pillanatban orra bukott Moira kinyújtott lábában. A fényoszlop megingott, kis híján eltévesztve a célpontját, de tovább égette a fonalat. Klóthó azonban szívósabb volt, mint a másik szipirtyó, és a férfi felé kúszott a földön.
– Hogyan… – sziszegte, miközben az aurája visszataszítóan elszíneződött. – Hogyan vagy képes arra, amire még az istenek sem?
Pavlos tudta, hogy rá kell néznie. Tézeusz sisakja megfelelő volt hősi cselekedetekhez, de amit mondani szándékozott a szipirtyónak, ahhoz nem. Levette, ügyelve arra, hogy a bal kezében lévő orsót el ne mozdítsa.
– Ez egy nagyon jó kérdés, és megérdemled a választ – ismerte el. – Deus ex machina* – mondta olyan jókedvűen, amennyire csak lehetett.
Aztán rántott egyet a fonálon, és érezte, ahogy elszakad.

* Jelentése: „isten a gépből”. Az ógörög színházakban a drámaírók gyakran az isteneket hívták segítségül, hogy a művet egy váratlan fordulattal lezárják. Ilyenkor az istenséget egy gépen (machinán) eresztették le, aki közbeavatkozásával pontot tett a történet végére. (A szerk.)

A folytatás