Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (3)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Sprawl-trilógia

Könyvek | Beküldte: RV | 2009.10.10. 20:33

A nyolcvanas évek elején érezhető változások kezdtek formát bontani a science fiction műfaján belül, amikor feltűnt néhány – addig meglehetősen ismeretlen – író, és teljesen más irányokba mutató jövőképeik történetekbe foglalásával elkezdték egy új fantasztikus irányzat alapjait lerakni. Komor, sötét, lehangoló, de mindenekelőtt a végletekig lezüllött környezetben kapott helyet a high-tech, a számítógépek, a virtuális valóság és a közöny szürkeségébe menekülő emberi társadalom különös elegye – ez lett a cyberpunk. Bár az irányzat első éveiben számos író állt hadrendbe, hogy megkísérelje olyan magasságokba röpíteni ezt a sajátos hangvételű és Képtartalmú sci-fit, mint amilyet a hagyományos utat képviselő alapműfaj is elért, az igazi áttörés pillanatára már jócskán megfogyatkoztak, elkedvetlenedve az eleinte nem túl kedvező fogadtatás okán. Az olvasók ugyanis, akik a lassan csordogáló, olykor filozofikus tartalmú tudományos-fantasztikus történetekhez szoktak hozzá, nagyon nehezen fogadták be az új irányzat mocskos, kíméletlen és durva közegét. Azonban nem minden szárnyát bontogató írót tántorítottak el a kezdeti nehézségek, voltak, akik továbbra is meg akarták valósítani az elgondolásukat az új műfajt illetően. Egyiküket úgy hívták, William Gibson.
Eleinte novellák révén kezdte felépíteni az új irányzat egyik legmeghatározóbb világképét, amelyből az első igazi ízelítőt az 1981-es, azaz közel harminc éves, Johnny Mnemonic című novella révén kaphattuk, az Omni magazin hasábjain. Alig egy évvel később, szintén az Omni magazinban, lehetett olvasni a következő novelláját, a Burning Chrome-ot (Izzó Króm), amelyet sokan – noha ezt Gibson maga soha nem erősítette meg, de nem is cáfolta – a Neurománc prológusának tartanak. Mindenesetre ebben használta először a kibertér elnevezést, illetve azokat a kifejezéseket, amelyek később a cyberpunk meghatározó ismertetőjegyeivé váltak. Akár ezt a két novella is lehetett volna a kezdete a cyberpunk műfajának, ám a szakértők Gibson első regényét, az 1984-ben megjelent, Hugo, Nebula és Philip K. Dick díjas Neurománcot szokták kezdőpontként meghatározni. Talán igazuk is van, mert a könyv nemcsak szakmailag lett sikeres, hanem az olvasók tetszését is pillanatok alatt elnyerte, és ezzel együtt egy csapásra beemelte a cyberpunk irányzatot a népszerűség dicsfényébe.
Gibson egy interjúban elárulta, hogy a Menekülés New Yorkból című sci-fi akciófilm hangulata nagy hatással volt rá, és azt a fajta nyomottságot próbálta ráhúzni az általa kitalált jövőre, míg a lezüllött társadalmi réteg sajátos nyelvezetét a torontói biciklis szlengből kölcsönözte.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.” Ezzel a sorral indul a regény, azonnal az olvasó tudtára adva, hogy az a világ, Képamelybe a történet révén belecsöppen majd, mennyire komor és lehangoló. Nem úgy a történet. A Neurománc főhőse – bár sokkal helyénvalóbb az antihős kifejezést használni – Case, egy tehetséges hacker, aki kénytelen piti munkákkal fenntartani magát, mivel egy ballépése során olyan méreggel fertőzték meg az idegrendszerét, amely lehetetlenné teszi számára, hogy csatlakozzon a kibertérbe. Kábítószer függőséggel próbálja enyhíteni a helyzetét, miközben elkeseredetten kutat valami csodaszer után, hogy visszakaphassa régi életét. Ebből a kilátástalan helyzetből vakarja ki, egy titokzatos megbízó parancsára, Molly Millions. Egy tucatnyi orvosi beavatkozás során visszaállítják Case idegrendszerét, hogy újra képes legyen a kibertérben mozogni, és ezért cserébe csupán egy rutinfeladatnak látszó betörést kell végrehajtania. Case és Molly azonban gyanúsnak találják az egészet, és nyomozni kezdenek a megbízó valós kiléte után, aztán váratlanul felgyorsulnak az események, és hamarosan mindenki egy titokzatos identitás terve szerint kénytelen cselekedni.
A Neurománc testesíti meg mindazt, amit klasszikus cyberpunkként szokás emlegetni. Érződik rajta, hogy épp huszonöt évvel ezelőtt született, hiszen számos eleme, amelyek abban az időben merész elképzelésnek számítottak, ma már, ha nem is éppen a könyvben vázolt elképzeléseknek megfelelően, de megvalósultak – mai szemmel pont ennek köszönhetően tölt be kettős szerepet, mert egyrészt bizonyos szempontból idejét múlta, viszont máig képes átadni azt az érzést, hangulatot, világképet, amely miatt 1984-ben korszakalkotó volt.
Megtalálható benne minden, ami cyberpunk – kibertechnológia, rendkívül fejlett orvostudomány (az előbbivel szoros összefüggésben), a nemzetek fölé növő vállalatbirodalmak, virtuális valóság, mesterséges intelligencia, de mégsem ezek játsszák a központi szerepet, hanem sokkal inkább a nyomott hangulat. Gibson mesterien táncoltatja a történetet; hol egy kicsit az akciókkal előregördülő cselekményt helyezi előtérbe, hol a fülledt szürkeségben dagonyázó szereplők zűrzavaros lelkivilágát és múltját boncolgatja, hol a virtuális tér és a mesterséges intelligenciák létezésén töpreng, hol pedig egyszerűen a szemünk elé tárja azt a romlott világot, ahol mindez helyet kap. Nincs őrült tempó, nem folyik literszámra a vér, és mi mégis megbabonázva faljuk az oldalakat, hogy megtudjuk, mi lesz a végkifejlet. Ami, ha végiggondoljuk az egész történetet, akkor ugyan logikus, ám mást várnánk lezárásként. Ugyan megtörténik, amire számítani lehet, de valahogy mégis lógva marad az egész – ami részben érthető, hiszen ez csupán az első kötete a trilógiának – azonban talán megérdemelt volna egy sokkal konkrétabb befejezést.
KépA folytatás, a Számláló nullára, 1986-ban jelent meg. A regény címe viták százait szülte, hogy vajon az egyik szereplő álnevére utal, vagy arra a programozási esetre, amikor egy folyamat megszakadásakor a számláló kipörög nullára, ahogy az a könyv elején is olvasható: „Megszakítás fogadásakor csökkenjen a számláló nullára.” Gibson sosem foglalt állást e tekintetben, örök rejtélyként hagyva a kérdést, bár úgy hírlik, hogy a „nulla megszakítás” kifejezést, és a meghatározását is, az író maga ötlötte ki. A regény cselekménye szerint nagyjából hét év telt el a Neurománcban taglalt események óta, és váratlanul furcsa anomáliák jelentkeznek a kibertérben, amelyeket egyesek puszta hibáknak vélnek, mások azonban vudu istenségek manifesztációiként tekintenek rájuk, és ha ez még nem volna elég, két gigantikus vállalat öldöklő harcot folytat egy új technológia birtoklásáért, amely révén a hackereket akár katonai célokra is fel lehetne használni. Ebbe az alapszituációba csöppennek bele a regény szereplői, és mindannyian más és más úton indulnak el, hogy megtalálják a válaszokat az egyre csak gyarapodó kérdéseikre.
Érdekes folytatása az első kötetnek, hiszen egy-két, a történet során felmerülő kérdést leszámítva, alig függ össze a Neurománccal. Az események három főszereplő – Marly, egy galéria volt tulajdonosa, Bobby Newmark, egy piti hacker, és Turner, a zsoldos – szemszögéből nézve zajlanak, akik viszontagságos úton jutnak el a közös végkifejlethez. (Ezt a hármas tagolást Gibson átmentette az összes többi regényébe is.) Ebben a kötetben egy kicsit tágabb nézőpontból is megismerkedhetünk Gibson jövőbeli világával, új helyeket és teljesen más hangulatot kapunk. Nem annyira hardcore cyberpunk, vagyis nem direkt a virtuális térben zajlanak az események – mint a Neurománcban –, inkább a körül. Több az akció, nehezebben áll össze a kép, és talán ennek köszönhetően lesz kimondottan jó a könyv. Megkockáztatom, bizonyos szempontból jobb is, mint az elődje. A lezárás tekintetében mindenképpen, hiszen megkapjuk a pontot a történet végére, azonban ezzel együtt megszületik bennünk néhány válaszért kiáltó kérdés.
A nyitva maradt szálak elvarrására tesz kísérletet a záró kötet, az 1988-ban megjelent Mona Lisa Overdrive. A regény, melynek cselekménye nyolc évvel játszódik a középső kötet után, furcsa elegye az előző kettőnek. Mozgalmas, de visszatér az a hangulat, amely ott lengedezett a Neurománcban, ráadásul újra felbukkan – igaz félig-meddig más név alatt – Molly karaktere Képis, és vele együtt minden korábban megválaszolatlanul maradt kérdés. Nyomon követhetjük az előző részben megismert Angela Mitchell hallucinációit és szenvedéseit, egy jelentéktelen utcalány megpróbáltatásait, akit valami különleges munkára béreltek fel, egy gyártelepen tengődő műszerész problémáit, akire valami kisstílű bűnöző rábíz egy kómában heverő, lassan haldokló férfit, valamint Molly balhéit, ahogy egy jakuza vezér lányával az oldalán megpróbál lezárni néhány régi ügyet. A szálak igen távolról indulnak ahhoz, hogy egyetlen fináléval zárják le a trilógiát, de Gibson nem retten vissza ettől. Merészség, és talán épp ez lehetne a gyengéje ennek a regénynek, hiszen nehéz logikusan, frappánsan és végérvényesen lezárni azt a rengeteg szálat, amely az előző két rész során szerepet kapott, azonban a befejezés jó, talán még egy kicsit megdöbbentő is, és nem hagy hiányérzetet az olvasóban.
Ám ami még a három történetnél is fontosabb – és ez az igazi erőssége ennek a trilógiának –, az a világ, amiben játszódik. Gibson a legapróbb részletekig kidolgozott mindent – helyszíneket, alvilági csoportokat, hatalmas vállalatokat, magát a virtuális teret a maga sajátosságaival, márkákat, az emberekre hatást gyakorló hírességeket, mindent, amitől egy világ színessé és élővé változik. Ez a részletgazdagság segíti az olvasót, hogy ne csak kövesse a cselekményt, hanem bele is tudja magát élni abba a környezetbe, ahol az egész történik. És ha már egy ilyen hatalmas egésszé összeállt ez a világ, Gibson nem rest, hogy a hozzá kapcsolódó írások eseményeit összekapcsolja a minden mindennel összefügg elmélet alapján. A Neurománc főhőséről kiderül, hogy olyan „nagyágyúktól” tanulta a hackerkedés fortélyait, mint például Bobby Quine, akivel az Izzó Krómban már megismerkedhettünk. Ám, hogy még áthatóbbá váljanak az összefüggések, nem narrátorként említi meg ezeket, hanem a szereplői révén. „Mellesleg ismerem Quine-t. Igazi seggfej.” Ezt Molly mondja, aki először a Johnny Mnemonic című novellában tűnik fel, aztán később, a Neurománc egyik akciójelenete közben el is meséli azt a történetet Case-nek. Az egyetlen karakter, amely majd’ minden Sprawl-történetben felbukkan, Finn, a lepukkant szoftver orgazda, aki mindig mindenről tud. A trilógia mindhárom részében szerepet kap, a második kötet egyik jelenetében például az Izzó Króm két főszereplőjének történetét meséli el Bobby Newmarknak. Egy szó, mint száz, Gibson nagyon jól összerakta ezt a közeget, mesterien gyúrta egybe a különálló történeteket, és kíméletlenül tett pontot a végére, félreérthetetlenül tudatva, hogy – bármennyire is szeretnénk – nincs tovább.
És most, huszonöt évvel később tényleg ezt tapasztaljuk; vége, a klasszikus cyberpunk lassan megszűnik, és helyét átveszi a jelen igényeit kielégítő felszínes, a tartalmat és a Képgondolatokat háttérbe szorító, elsősorban az akcióra hangsúlyt fektető új stílus. Kár. A klasszikus cyberpunk tulajdonképpen saját maga okozta a halálát, hiszen az a jövőkép, amelyet vizionál – noha annak idején merésznek tűnt, és messze meghaladta a korát –, mára többé-kevésbé (gyakorlatilag a biotechnológia és az előrehaladott orvostudomány kivételével) megvalósult, így mindaz, ami korábban megadta e műfaj varázsát, elveszett. Holott ennek egyáltalán nem kellene így lennie, hiszen még akár a klasszikus cyberpunknak is lehet létjogosultsága a modern fikciós irodalomban, csak szüksége van egy kis ráncfelvarrásra. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy tele kell tömni akcióval, egyszerűen a gibsoni utat át-, vagy tovább gondolva új irányokat kell megszabni, a ma szellemének megfelelően átdolgozni a műfaj egyes karakterisztikáit, felvetni néhány társadalmi, filozófiai vagy éppen morális kérdést az ember és a gépek közötti viszony tekintetében, és máris számtalan lehetőség nyílik. Csak fel kellene vállalni, mert e nélkül valóban leáldozik a klasszikus cyberpunk csillaga. Bár kétségtelenül nem egyszerű ezt megtenni, amikor maga a mester is letért erről az útról.
S hogy stílszerűen zárjam, én bízom abban, hogy amit a Sprawl-trilógia képvisel nem vész a múlt ködébe, és még nem most jön el az az idő, amikor a klasszikus cyberpunk számlálója kipörög nullára…



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

RV 2009.10.12. 21:37 | # 6
Avatar
acélpatkány írta:

De hát akinek ilyen kiforrott ízlése van, azzal nem lehet mit kezdeni grin
[ Módosítva: 2009.10.12. 18:32 ]


Én inkább úgy mondanám, határozott vélemény.
De a lényegen nem változtat.

 

acélpatkány 2009.10.12. 18:32 | # 5
Avatar
Könnyű dobálózni a felszínesség és a gagyi szavakkal, hisz minden szubjektív.
Ajánlom A Zöld Leopárd-pestist Walter John Williamstől, ami CP, új, és szerintem egyáltalán nem felszínes.
De hát akinek ilyen kiforrott ízlése van, azzal nem lehet mit kezdeni grin
[ Módosítva: 2009.10.12. 18:32 ]

 

RV 2009.10.12. 18:17 | # 4
Avatar
acélpatkány írta:
Rendben, megértettem. Egyszerűen csak szerettem volna egy kis pluszinfót adni a cikkhez az eredeti címmel kapcsolatban, nem kötekedésnek szántam amit írtam smiley

Nem kötelező követni a trendet, én sem azt mondtam. Csak egyszerűen ma már nem nagyon van meg az igény az ilyen típusú CP-re (és az új írások közt sem hiszem, hogy minden gagyi lenne, de persze elenyésző mennyiségű CP jut el Magyarországra), ahogy pl. Barsoom-történeteket sem olvas már a többség vagy ugyanígy kikopott a szovjet típusú utópia is. Változnak az idők. Ahogy neked nem tetszik Clarke, úgy lehet h másnak meg nem tetszik Gibson (én mondjuk mindkét szerzőtől a korai írásaikat szeretem cheesy )


Nincs igény a klasszikus cyberpunkra, mert a közönség ízlése is épp olyan, mint a jelen. Tele tucatdolgokkal, egyszerű ócskaságokkal, igénytelenséggel, feszínes gondolatokkal, könnyen emésztehő dolgokkal, a gagyi mozikból táplálkozó akcióéhséggel... És az újhullámos cyberpunk éppen erre épít, a semmitmondó, jellegtelen elvárásokra. Azt közvetíti, amit az olvasók hallani akarnak, kielégíti a keresletet. És ez a baj, hogy erre van kereslet...
Éljen felszínesség, isten hozott a gagyi posványában!
thumbdown

 

acélpatkány 2009.10.12. 17:06 | # 3
Avatar
Rendben, megértettem. Egyszerűen csak szerettem volna egy kis pluszinfót adni a cikkhez az eredeti címmel kapcsolatban, nem kötekedésnek szántam amit írtam smiley

Nem kötelező követni a trendet, én sem azt mondtam. Csak egyszerűen ma már nem nagyon van meg az igény az ilyen típusú CP-re (és az új írások közt sem hiszem, hogy minden gagyi lenne, de persze elenyésző mennyiségű CP jut el Magyarországra), ahogy pl. Barsoom-történeteket sem olvas már a többség vagy ugyanígy kikopott a szovjet típusú utópia is. Változnak az idők. Ahogy neked nem tetszik Clarke, úgy lehet h másnak meg nem tetszik Gibson (én mondjuk mindkét szerzőtől a korai írásaikat szeretem cheesy )

 

RV 2009.10.12. 16:18 | # 2
Avatar
acélpatkány írta:
A számláló nullára eredeti címe Count Zero (Zéro Gróf) ami ugye az egyik szereplő neve. Szerintem egyszerűen erre utalnak.
Egyébként véleményem szerint ennek a trilógiának a legnagyobb érdeme, hogy a megalkotott világ nem törekszik elnyomni a történetet - amit, főleg a Neurománc esetén, elég nehéz dekódolni. Szépen megvan minden a helyén, és ez így van jól. Egyébiránt történetileg nem számítanak kiemelkedőnek.
És a klasszikus CP-nek ma is megvan a maga bája. Az más kérdés, hogy új művek terén a felhígult CP van túlsúlyban, de ez érthető, hisz az új idők új problémáira kell hangolódnia. Olvass Walter John Williams-et vagy mondjuk a Snow Crash-t, ami '91-es, és már az is jelentősen eltér, az ezredforduló CP-je pedig egyenesen elszakad a gibsoni kánontól. És szerintem ez így van rendjén.


Attól, hogy valami elég nyilvánvaló, az embernek megvan a szokása, hogy mindenbe megpróbál egy kicsit többet belelátni. Ez volt a Count Zero címével is anno, amikor megjelent, semmi több, csak egy érdekes adalék...

A történet szerintem is mellékes (bár én jónak tartom), engem is inkább a jól összerakott világ nyűgözött le.

Egyébként meg nem kötelező követni a trendet. Inkább legyen valami kicsit avítt, de hangulatos, mint naprekész, de gagyi. Mint amit napjainkba cyberpunk címszó alatt hirdetnek.

 

acélpatkány 2009.10.12. 13:12 | # 1
Avatar
A számláló nullára eredeti címe Count Zero (Zéro Gróf) ami ugye az egyik szereplő neve. Szerintem egyszerűen erre utalnak.
Egyébként véleményem szerint ennek a trilógiának a legnagyobb érdeme, hogy a megalkotott világ nem törekszik elnyomni a történetet - amit, főleg a Neurománc esetén, elég nehéz dekódolni. Szépen megvan minden a helyén, és ez így van jól. Egyébiránt történetileg nem számítanak kiemelkedőnek.
És a klasszikus CP-nek ma is megvan a maga bája. Az más kérdés, hogy új művek terén a felhígult CP van túlsúlyban, de ez érthető, hisz az új idők új problémáira kell hangolódnia. Olvass Walter John Williams-et vagy mondjuk a Snow Crash-t, ami '91-es, és már az is jelentősen eltér, az ezredforduló CP-je pedig egyenesen elszakad a gibsoni kánontól. És szerintem ez így van rendjén.