Fiction Kult

4.

Egyszer régen a három vénség bizonyára ott állhatott egy durva, láncfonálsúlyos szövőszék mellett, akárcsak Arachné… vagy Pénelopé, aki Odüsszeuszra várva szőtte fonalát. Most azonban párnázott hokedliken ültek. Az előttük heverő szövőszék csupán néhány száz évesnek látszott. Valamelyik idetévedt hős bizonyára járatos lehetett az asztalos mesterségben, és kipofozta, mielőtt… Mielőtt mi? Ahogy elképzelte, mi lesz e találkozót követően, a távozás gondolata vagy lehetősége valahogy nem látszott elérhetőnek. Ezeknek a némbereknek valami tervük volt vele, és nyilván már hosszú ideje begyakorolt módszerük volt arra, miként bánjanak el azokkal a „hősökkel”, akik emlékbe haza akartak vinni egy-két tárgyat.
Moira intett neki, hogy lépjen előre a bemutatáshoz, azonban Pavlos, hogy elkerüljön egy újabb lenyűgöző kábulatot, félbeszakította a nőt, mielőtt az beszélni kezdhetett volna.
– Tudom a neveiket.
Rámutatott a szövőszéktől kissé távolabb ülő öreg lényre, akinek a lábai előtt egy gyapjúfonalakkal teli kosár hevert, mellette pedig festékkel teli üvegek sorakoztak. Ütemes mozdulatokkal újra és újra kihúzott egy fonalat a kosárból, egyesével rátekerte őket egy fa keretre, aztán villámgyorsan megfestette őket. Ahogy végzett eggyel, rátekerte azt egy orsóra. A mozdulatai különös érzéssel töltötték el Pavlost. Mintha egy stroboszkóphatású képet nézett volna – akár a kocsikerék effektus –, és azt gondolta, minden egyes megfestett és feltekert fonál valójában legalább tízezer.
– Te vagy Klóthó – mondta. A vénség ránézett és hamisan elmosolyodott, azonban a munkáját egy pillanatra sem szakította félbe. – Neveznek Urdának vagy U-dzunak is. Te készíted a fonalat.
Átfordult a legöregebbnek látszó alakhoz, aki a szövőszéken dolgozott. Olyan törékenynek tűnt, mint a tavaszi jégcsap, és oly’ könnyen morzsolódónak, mint a késő nyári fű.
– Ő Lakheszisz – mutatott Pavlos a szövő alakra, ám az rá sem nézett. Kezei olyan gyorsan mozogtak, hogy szinte mozdulatlannak hatott. Lenyúlt az ölében tartott táskába, egyre másra húzta elő az orsókra feltekert fonalakat, hozzákötözte a szövőszéken nyugvó anyaghoz, aztán a megszámlálhatatlanul sok orsón végighaladva beleszőtte őket egymásba és a láncfonálba is. – A neve azt jelenti: A Bánat Ismerője. Úgy is nevezik, Verdani. Az északi népek előtt sem ismeretlen.
A harmadik vénség abbahagyta a munkáját, és Pavlosra vigyorgott. Ő tűnt hármuk közül a legifjabbnak, noha közel sem volt olyan hamvas, mint Moira. Ő szólalt meg először a három közül.
– Igen műveltnek látszol, hős. Akkor talán azt is tudod, hogy mik ezek?
Egy bronzból készült szövetvágó ollót emelt a beszűrődő délutáni napfénybe. Az olló látványa nyomán Pavlos úgy érezte, inába száll a bátorsága, de kényszerítette magát, hogy rezzenéstelenül álljon.
– Tudom mik azok Atroposz, bár amint látom, most nem nagyon használod őket.
A vénség felvonta a szemöldökét. Klóthó azonban boldognak tűnt; letette a festékeit, aztán a combjait csapkodva, száraz hangon vihogott. Lassan Atroposz arcára is visszakúszott egy kegyetlen mosoly.
– Nagyon bátor és tréfás megjegyzés, hős. Amikor Moira először beszélt rólad, azt gondoltuk, te is a gyengék közül való vagy, ám lehetséges, hogy tévedtünk. – A görög nyelv, amin beszélt, még annál is archaikusabb volt, amit Moira használt, és Pavlos erőteljesen összpontosított, hogy megértse a szavakat. – De igazad van – folytatta Atroposz. – Valóban nem használom őket, hiszen kedves nővérem, Lakheszisz – mutatott a szövőre, aki nem nézett fel ezúttal sem –, arra kért, hogy ennek az utolsó századnak a fonalát engedjem az átlagosnál hosszabbra... még akkor is, ha már így is hosszabb, mint valaha. Klóthó és én alkalmazkodunk hozzá, bár mi vagyunk azok, akik eldöntjük, mikor ér majd véget ez az ostoba szakasz.
Elfintorodott, aztán előrehajolt, és vágni kezdett az ollóval. Minden egyes nyisszantással megannyi parányi orsó zuhant a padlóra, és Pavlos összerezzent, ahogy a vágások felgyorsultak és surrogásuk egyre élesebb lett.
– Nos! – kiáltott fel Klóthó. – Most következik a számomra második legkedvesebb rész. A bemutatkozásokon túllépve, mondd el nekünk, hős, mi az első benyomásod?
Várakozásteljes arccal ült, akár egy művész, aki a dicshimnuszokat várja, ám elfogadja a vehemens utálatot is, mint a dicséret egyik formáját. Pavlos, noha úgy érezte, időre van szüksége a gondolkodáshoz, arra kényszerítette magát, hogy válaszoljon.
– A ti feladatotok volt, hogy elkészítsétek azt a fonalat, amely meghatározza egy ember életének hosszát és árnyalatát. Azt szeretném tudni, hogyan teszitek ezt.
A vénség egy pillanatra riadtnak tűnt. Ez az érzelem annyira oda nem illőnek látszott a fogatlan és elégedett arcán, hogy Pavlos diadalmasnak érezte a helyzetet. A három nőszemélynek okozott bizonytalanság rövid győzelem volt az elméje épségének megőrzése érdekében.
– Az első! – kiáltotta a szipirtyó váratlan gyönyörűséggel. – Az első hős, aki ezt kérdezi tőlem! Mindig olyan ostobaságokat kérdeznek, hogy ki adta nekünk a jogot, vagy hogy miért. – A hangja gúnyosan panaszkodóssá vált. Pavlos csendben maradt, hiszen épp ezeket kérdezte volna utána. – Végre egy gyakorlatias hős – ment tovább Klóthó. – Semmi imádság a halott kis istenekhez, semmi haszontalan kísérlet arra, hogy kiűzzék belőlünk a gonoszt az Egyetlenhez fohászkodva, aki túl hatalmas, és már el is felejtette, hogy létezünk… Nem, ez a hős elnyerte a kegyeimet. Jöjj, hős, megmutatom, hogyan zajlanak e dolgok!
Kinyúlt a férfi keze után. Ahogy megérintette, Pavlos egy pillanatra beleborzongott a vénség hatalmába, mintha az tapintható lett volna. A bőre azonban érdes és száraz volt. Erősen markolta a kezét, ahogy végigvonszolta a széles oszlopcsarnokon, le a templom bejáratához vezető márványlépcsőkön, ki a késő délutáni árnyékokba, aztán keresztül egy fűvel és lennel borított mezőn, egy fák takarásában álló épület felé, ami egy nagy nyílt terület túlsó végén állt.
Egy kis tholos volt, márványoszlopok tetővel borított köre, amely épp a templom irányába nézett. A leghatalmasabb cédrus alatt állt, amelyet Pavlos valaha is látott. Az ősi építmény hornyolt oszlopait szinte láthatatlan finomságú ötvösmunka borította, amely fémesen csillogott. Azonban az oszlopok közötti részeket hatalmas kőtömbök torlaszolták el, amelyek egyáltalán nem illettek az eredeti képbe. A vén szipirtyó meglepő fürgeséggel húzta végig az épület vékony oszlopcsarnokához vezető rövid lépcsőkön. Ott intett neki, hogy álljon meg, és maradjon nyugton, miközben ő elmozdította a bejáratot elzáró gránittömböt. Klóthó gyorsan körbenézett, mintha attól tartott volna, hogy valami megszökik a feltáruló nyíláson, majd elégedetten elvigyorodott, és görbe ujjával, egy sunyi mozdulattal magához hívta.
– Tudni akartad, hol kezdődik minden, igaz? Akkor nézd! – sziszegte. – Csak nagyon kevés ember látta azt, amit most te.
Pavlos belesett a félhomályba. Az ajtón keresztül beszűrődő napfény trapéz formájú alakján túl odabent olyan sötét volt, mint a csillagtalan éjszakában. Ám valahol a túloldalon tompa fény tűnt fel. Valaminek az alakjában fénylett, ám mielőtt felfoghatta volna, mi az, megváltozott. Elméje küzdött, de egyetlen képet sem tudott maga elé idézni.
– Olyan, mint egy… mint egy lyuk. Igen, mint egy mély üreg a térben, amelynek fény dereng a végében. Mintha a vakfoltomon keresztül próbálnék nézni.
– Vakfolt… Lyuk a térben? Igen! Igen! – kiáltotta. – Bolond! Idióta! Te vagy a fajtád legértelmesebbje, aki eljutott hozzánk, s mégsem ismered ezt fel?
Rácsapott a karjára, és majdnem fel is lökte; biztos marad majd utána egy folt.
A legértelmesebb? Nem, gondolta Pavlos. Egyszerűen csak a legutóbbi. Valószínűleg az első, aki már hallott Einsteinről… aki tudja, legalábbis elméletben, hogy űrnek alakja és szövete van, akárcsak az vénség anyagának. Hallottam már fekete lyukakról, antianyagról, és láttam megannyi speciális effektust azokban az amerikai science fiction filmekben. Talán ez készített fel rá. De mire? Biztos arra, hogy semmitmondó elméleteket találjak ki. Legalább féltucatnyi különös koncepciót eszelhetnék ki, ami megmagyarázná ezt az egészet, de az összes többi hősnek még csodákban és varázslatokban kellett gondolkodniuk. Nagy cucc, mondaná Frank. Lehet, hogy ők abban jobbak voltak.
A vénség rámutatott az épület hátuljában ragyogó, égő feketeségre. Pavlos a némber felé fordult, és érezte, ahogy a tompaság teljesen beburkolja az elméjét.
– Ez az, ahonnan te jössz, hős – mondta száraz megelégedéssel. – Látod a fonalakat? A természetes színükben, amíg nincsenek motringokba* vagy orsókra gyűjtve, valószínűleg nem. De ha engedném, szabadon felreppennének az égbe, hogy kedvükre összegabalyodjanak egymással… mind egy emberi lélek esszenciája, száz évre, vagy még hosszabb időre! Némelyik csak elszabadul. Elrepülnek, hogy bosszúságot okozzanak nekünk. Olykor nagy tanítókká és vezetőkké lesznek… – A hangja tele volt szarkazmussal. – De előbb-utóbb végzünk ezekkel. Megtaláljuk a szövedék azon részét, amely megpróbál kiszabadulni az ellenőrzés alól, ahol a rés hatással van az azt körbevevő fonalakra. De végül betömjük.
– De hol…?
– Bolond! Nézd meg! Ez egy átjáró, amelyet átlöktek ebbe a világba… az én világomba… ötvenezer évvel ezelőtt! – Klóthó fenyegetően megrázta az öklét a sötétség felé. – Először udvariasan fogadtuk a követeiket… legalábbis annyira udvariasan, amennyire megérdemelték. Ó, hatalmas ötleteik voltak. Azt állították, éppoly idősek, mint mi, és tanulni akartak tőlünk. Letelepedtek itt, és hamarosan beleártották magukat a mi embereink sorsába. Azt mondták, az emberek ígéretesek voltak. – Klóthó szipákolt egyet. – Ó, de ti elég eszesek voltatok. Imádtatok minket! De hiányzott belőletek a Szikra. Semmi ambíció. Vagy kíváncsiság. És az életetek rövidebb volt, mint most! – Az ujjait ropogtatta. – A látogatóink azt akarták, engedjük, hogy az emberek próbáljanak kezdeni valamit a Szikrával. Azt mondták, ha egy rövid időre megismerhetik a Szikrát, a mi útmutatásunkkal talán felfedezhetik magukban is. Hah! De végül beleegyeztünk, egy időre, ám nem úgy tűnt, hogy bármit is tanultatok volna. Végül azon kezdtünk vitázni, milyen fajta tapasztalatokra van szüksége az embereknek. Zeusz először egyetértett velünk… Zeusz, ott fenn az égi tornyában, a villámaival…
– Zeusz?
– Igen. – Pajkos tekintettel nézett Pavlosra. – Ő volt a vezetőjük. Egy ravasz ördög, oldalán azzal a még rosszabbal, akit most Prométheusznak neveztek. Ő túl erős volt. Mint akkor, amikor segített nekünk Aszklépiosz esetében… De a végén megbolondult, akárcsak népének többi tagja.
– Azt akarod mondani, hogy az ősi görög isteneknek mind volt valami…
– Ki mondta, hogy az összesnek? Kedves vagyok egy okostojás hőshöz, hogy úgy magyarázom neki, meg tudja érteni. Ezt a formát eredetileg a ti javatokra vettük fel, amíg hozzá nem szoktunk, és úgy nem találtuk, hogy megfelel a céljainknak. Egyébként meg kit érdekelnek a neveik. A végén megöltük mindet, vagy visszakergettük őket a lyukukon keresztül. Csak ez számít! Mi is nagy árat fizettünk, de mégis mi győztünk!
Felvisított, és az öklét az ég felé rázta.
– A lyuk még mindig nyitva áll – jegyezte meg Pavlos. – Ez a másik ősi faj a felelős a fonalakért?
Klóthó ránézett, és elfordította a fejét, mintha épp azon gondolkodna, hogy darabokra tépje-e az arcátlanságáért, vagy inkább megjutalmazza éles eszéért.
– Igen – sziszegte. – Nem tudjuk bezárni, és nem tudjuk meggátolni őket abban, hogy valamennyire kapcsolatba lépjenek a te fajoddal. Minden megszületett gyermeknek küldenek egy szálat a Szikrából, amely nélkül újra csak állatok lennétek. Minden szál egy élethez kötődik. Szakítsd meg ezt a szálat, és az ember meghal!
Pavlos bólintott.
– Akkor tényleg ti vagytok a sors fonalának szövői…
– Való igaz, és úgy használjuk az ő ajándékukat, ahogy csak akarjuk. Csodálatos kárpitot szövünk a fonalakból. Amikor befejezzük, végzünk a te fajtáddal, és az egészet bedobjuk abba a lyukba, hogy megmutassuk nekik, mi lett az ő „Nagy Kísérletükből”!
Nevetése hangos volt, és visító. Egyre csak erősödött, és Pavlos végül kezeit a füleire szorítva menekült. A rémes hang követte őt le a lépcsőkön, ki a gyepre, s amikor végre abbamaradt, ott visszhangzott a csontjaiban. Egyszer visszanézett, miközben a szürkületben a főtemplom felé botladozott. Klóthó még mindig a kis épületben volt. Látta egy pillanatra, amint tüzes dicsfényben ugrándozott a teremben, bele-belemarkolva a levegőbe, s közben láthatatlan dolgokat gyömöszölt vissza egy táskába.

5.

Pavlos érezte, ahogy az elméje lassan tisztulni kezd. Emlékezett, hogy a raktárban mászkált, és a régi tárgyak között keresgélt, de hogy mit, arra már nem. Arra is emlékezett, hogy összehajtogatott szövetek nagy halmai között sétált, és kábult csodálattal szemlélte a hologramszerű képeket, amelyek letűnt korokból villantak elé. Felrémlett előtte, ahogy a raktárban átkutatja a táskáját, és minden benne lévő tárgyat úgy szemrevételezett, mintha akkor látta volna először. Egy órán keresztül kiabált a jeladóba, ami a barátja számára bizonyára összefüggéstelen zagyvaságnak hatott. De Frank nem válaszolt.
Bizonyára nem volt vonalban az űrállomással. Vagy valami leárnyékolta ezt az ősi hegyet. És talán az volt a legjobb, hogy Frank nem is hallotta. Egy ideig Klóthót nézte, ahogy a festékeivel átszínezte a natúr fonalakat, aztán elege lett a vénség nagy elégedettséggel végzett munkájából, és inkább kiment az éjszakába sétálni egyet.

Ők mondták, hogy halhatatlanok.
Pavlos elmerengett ezen. A machetéje még mindig megvolt; Moirát leszámítva mind gyámoltalan öregasszonyoknak tűntek. Még sosem ölt, bár a határmenti rajtaütések és ismeretlen vidékekre irányuló akciók során fel volt rá készülve. De most biztos volt abban, hogy képes volna rá. Klóthó azonban borzasztóan erős volt, és figyelembe kellett venni a többi hőst is. Néhányuk biztosan megpróbálkozott a frontális támadással, és nyilvánvalóan egyiküknek sem sikerült. Valószínűleg megszökni is lehetetlen volt; túl egyszerű elgondolás lett volna. Csak annyit kellett volna tenniük, hogy megkérik Atroposzt, keresse meg az ő fonalát, és vágja el, aminek következtében belezuhanna valami sötét verembe, vagy megmarná egy kígyó, és vége.
Komoran felnézett az égre, a csillagok keserűen tisztán ragyogtak felette. Az Ossa hegycsúcs sötéten derengett a távoli horizonton. Arra gondolt, talán imádkoznia kellene. Ez tűnt logikusnak. Nyilvánvaló dolog volt, amit meg kellett próbálni… bár látszólag sosem volt semmi eredménye. De talán mégis megéri tenni vele egy próbát. Pavlos sosem volt vallásos ember, mindazonáltal szabadon engedte a gondolatait. Furcsa érzés tört rá, amelyet korábban még sosem tapasztalt, de amikor újra körbefordult, mindent ugyanolyannak talált.
Csüggedten elfordult a hűvös éjszakától, és lassan elindult felfelé a templom széles lépcsőin. Moira ott várt rá, néhány lépésre a szövőszéktől, amely mögött Lakheszisz és Atroposz fáradhatatlanul végezte a munkáját. Nézte őket egy ideig. Lakheszisz ujjai elhomályosodtak a gyorsaságtól, ám mégis lenyűgöző volt, ahogy ütemesen mozogtak. Megpróbálta látni a szapora mozdulatok révén az anyag mintáiban megszülető szépséget, de Atroposz ollójának csattogása elvonta a figyelmét. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy a minden pillanattal egyre hosszabb szövet az emberi társadalom maga.
– Nemrég néhány mintában feltűnt a spontaneitás – mondta mellette Moira. – Nemcsak sokkal több fonál van, mint valaha, de úgy tűnik, Lakheszisz kapcsolatba próbálja hozni őket. De földrajzilag ennek nincs sok értelme. Az emberek megmozdultak… és e mozgások sűrűsége meglepett minket.
– Azt hittem, minden cselekedetünket ti irányítjátok – vetette oda Pavlos keserűen.
– Egy bizonyos mértékig – ismerte el Moira. – Ám ez az irányítás leginkább azt jelenti, hogy kivel találkozhat egy ember az élete során. Ezt Lakheszisz intézi, ahogy egymásba fonja a szálakat; így határozódik meg, miként érez majd egymás iránt egy férfi és egy nő, amikor találkoznak. Ezt Klóthó festékei szabályozzák. Végül pedig Atroposz az, aki kiválasztja a halál pillanatát, a szövet mintája alapján. Elsősorban Klóthó az, aki meghatározza az emberiség szövetének mintáit, hiszen a színei arra kényszerítik Lakhesziszt, úgy fűzze egymásba a fonalakat, hogy azok értelmet nyerjenek. Azonban az utóbbi időben legidősebb nővérünk képzelete mintha meglódult volna, és a fonalak úgy ugrálnak, akárcsak bolhák egy koszos szőnyegen. Nem tudjuk, miért mozgat titeket embereket ilyen intenzitással a világban… Lakheszisz már századok óta nem szólt hozzánk. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a jelenléted változtat-e ezen. Ez az oka annak, miért örült annyira Klóthó, amikor megtudta, hogy végre érkezett egy hős.
Pavlos elmerengett.
– Úgy érted, nem tudjátok…
Hirtelen elhallgatott. A lámpafénynél meglátott valamit, amit korábban nem vett észre. A szövet végén négy hatalmas orsó csüngött. Már a méretük is jelzés értékű volt, ám amikor Pavlos a többi fonál között megpillantotta ezen szálak hosszú, teljesen egyenes nyomait, amelyek végeérhetetlenül vezettek vissza a szövedékbe, jeges öröm töltötte el. Egy kiáltással előreugrott, a machete fényesen csillogott a kezében. Bal kezével megragadta az egyik hatalmas orsót, és teljes erejével lesújtott rá a machetével. Érezte a vágást… ahogy kettéválik. A vére harci lázban égett, ám amikor letekintett, csak egy csonkot látott a fegyvere helyett; a földön négy csillogó fémdarab hevert.
Kinyitotta a bal kezét. Az orsó érintetlen maradt, és sértetlen szállal továbbra is a szövőszékhez kapcsolódott. A tenyerében ott látott még megannyi parányi, összepöndörödött indát, amelyek még a hangyáknál is kisebb golyókhoz kapcsolódtak. Mennydörgéshez hasonlatos hang hallatszott.
Lakheszisz végre felnézett rá, épp csak egy pillanatra, aztán váratlanul félrelökte. A taszítás erejétől hátratántorodott, az orsó kiszakadt a kezéből. Megcsúszott a sima felületű márványon, és addig bukdácsolt, míg nekiszaladt az egyik masszív oszlopnak. Atroposz felnevetett.
– Ügyes próbálkozás, hős! Csak minden tizediknek jut eszébe, és csupán néhány elég erős ahhoz, hogy eltörje rajtunk a fegyverét!
Moira lépett oda a férfihez, arcán némi sajnálattal telt mosollyal. Kinyújtotta a kaját, hogy segítsen, és Pavlos annyira természetesnek érezte a mozdulatot, hogy akaratlanul is elfogadta. A füle még mindig csengett, és a dörgés hangja egyre erősödött. Atroposz letekintett a szövedéknek arra a részére, amelyet Pavlos megtámadott.
– Igen erős hős vagy, de attól tartok nem elég erős ahhoz, hogy elszakítsd a mi fonalainkat… de hosszú idő óta a legerősebb ahhoz, hogy végezzen néhány emberrel, akiket az orsóval együtt megragadott!
– Micsoda? – Pavlos szédült, és hirtelen eszébe jutottak azok az apró indák, és a parányi, hangyaszerű orsók.
– Ahogy nézem – hajolt közelebb Atroposz az anyaghoz –, majdnem százzal végeztél. Nem is túl messze innen.
Elégedettnek látszott, és Pavlos megrökönyödött.
A robaj hangja beáramlott a nyitott oszlopcsarnokból, és már más hangok is kivehetők voltak, amelyeket Pavlos csak nagy sokára ismert fel. Nehézkes léptekkel indult kifelé, a hangokat követve.
Egy alig húsz mérföldre levő hegyoldalból lángok törtek a magasba. Robbanások követték egymást, amelyek úgy dübörögtek végig a hegyek között, mint halotti dobok egy temetésen. A kis folt előbb forrón és kéken ragyogott hosszú perceken keresztül, aztán a tűz karmazsin lángokká szelidült.
– Repülőgép szerencsétlenség – motyogta magában, és érezte, ahogy a bódulat lassan újra óvón körbeöleli. – Valami letért az útvonaláról… talán egy katonai gép.
Moira ott állt mellette, és nézte, ahogy a katasztrófa lassan elhamvad.
– Mi az a repülőgép? – kérdezte végül. – És mi az, hogy „katonai gép”?

6.

Pavlos megdörzsölte a szemét, körbepislogott a raktár homályában, és azon töprengett, vajon mennyi ideig alhatott. A keleti fal tövében ült, sisakok, tekercsek, ősi tárgyak és a saját hátizsákjából előkerült dolgok gyűrűjében, és engedte, hogy a tekintete elidőzzön mindegyiken. Fegyverek, írások, száz és száz bátor ember személyes tárgyai. Mindegyik hős a maga módján megpróbálta legyőzni az itt lakó ősi lényeket, de helyette, épp ellenkezőleg, szolgálatot tett nekik azzal, hogy beszámolt a világ dolgairól.
Pillantása a jeladóra esett, amely még most is be volt kapcsolva, és látszólag működött, de mégis haszontalan volt. Frank sosem válaszolt. Pavlos úgy sejtette, soha nem is fog. Ha meghallaná Pavlos történetét, bizonyára azt gondolná, hogy megőrült, de talán küldene egy helikoptert. Ami aztán, természetesen, felrobbanna, ahogy az a repülő is, vagy minden más, amit az emberiség e boszorkányok ellen küldene.
A terem túlsó végében kinyílt az ajtó. Léptek suttogtak a padlót takaró porban, és az egyik közeli oszlop mellett Moira alakja tűnt fel.
– Atroposz és Klóthó látni kíván – mondta.
– Mit akarnak?
Moira megvonta a vállát.
– Kérdéseket akarnak feltenni neked, hogy megismerjék mindazt, amit tudsz. Kíváncsiak azokra a változásokra, amelyek az emberek világában történtek mostanában.
Pavlos az ölében tartotta a bronz sisakot, és a mintázatát simogatta.
– Hogyan tudtok irányítani minket, ha nem ismeritek a tudományainkat, a gépeinket… a fegyvereinket?
– Ezek nem számítanak. – Felsóhajtott. – Megváltoztatták az érzéseidet? Ahogy egymással bántok? A kegyetlenség és nyomorúság…
– Amit Klóthó színei okoznak!
– Ő csak eltúlozza őket! – csattant fel Moira. Erő és ellenszenv volt a hangjában, ugyanakkor Pavlos érezte a védekezés tónusát is. – Ezek jelen vannak, persze kisebb mértékben. Lehetetlen volna megrontani titeket, ha nem lenne meg bennetek bőségesen ennek a magja.
Pavlos a földet nézte, elkerülve a nő tekintetét. Moira nézte egy ideig, aztán újra megvonta a vállát.
– Meglepődtünk, amikor a hárommal előtted érkezett hős a puskaporról mesélt. A legutóbbi gőzhajókat emlegetett. Klóthó új festékeket kevert, hogy lássuk, miféle háborúk illeszkednek az új játékszereitek erejéhez. A szövedék mintája sokkal egységesebb lett. – Elgondolkodott egy pillanatra. – Bevallom, az utóbbi években igen kíváncsi lettem. Az új fonalak száma, amelyeket Klóthó begyűjt, egyre csak növekszik, mintha ti, halandók, valahogy próbára akarnátok tenni a mi hatalmunkat. Néha láttam különös dolgokat a levegőben, olyanokat, mint az ősi idők nagy sziklái; dolgokat, amelyek dörögve repülnek az égen. Arra gondoltam, ezek nem természetes dolgok, hanem olyasmik, amiket az ember hozott létre. Ezek azok a „repülők”, amelyeket említettél? Oly gyorsan és szabadon szárnyalnak – tekintete a távolba révedt –, ahogy én szárnyaltam egykor, a nagy háború előtt, amely ledöntötte Zeusz égi tornyát, és megfosztotta népemet a dicsőségétől.
Pavlos nem figyelt a nő szavaira, mert egy korábbi megjegyzése foglalkoztatta.
Klóthó új festékeket kevert, hogy lássuk, miféle háborúk illeszkednek az új játékszereitek erejéhez. Nem véletlen hát, hogy ilyen sokáig megúsztuk a nukleáris háborút, gondolta. A természetes árnyalat révén túl érzékenyek vagyunk ahhoz, hogy ilyen messzire menjünk. Bár…
Pavlos elhessegette ezt a gondolatot, és ránézett a nőre.
– És ti hogy illeszkedtek ebbe az egészbe? – kérdezte. – Tudom, hogy a neved…
– Azt jelenti, sors, igen. Az emberek egy másik népe úgy hívott, Nemesis. – A szeme ragyogni látszott az emlék révén. – Amikor beleegyeztünk a Másik Térből érkezett követek által javasolt kísérletbe, én voltam a leglelkesebb. Együtt dolgoztam azzal a követtel, akit most Prométheusznak neveztek. Metszettem és gyomláltam, ide-oda rohangáltam a földön, és úgy gondoztam az emberiséget, mintha a saját kertem volna. Az elején nagyon sok törődést igényeltetek – mosolyodott el. – Igaz, hogy a képzelet és az ambíció szikrája csak gyakorlással válik az ember javára. Az őseitek mindig elrejtőztek előle, vagy rettenetesen rosszul használták. Mágikus trükkökre és olyan szellemi hatalomra pazarolták el, amelyre egyszerűen még nem voltak felkészülve. Sok idő telt el, mire ezeket a késztetéseket sikerült mélyen elrejtenünk bennetek addig, míg készen nem álltatok a használatukra. Még most is emlékszem a legkedvesebb gyermekeimre. Aszklépioszra, akiben oly nagy volt a szikra, hogy el kellett pusztítanunk. Alkésztiszre, aki egy véletlen folytán talált rá az önfeláldozásra, amit korábban egyáltalán nem ismertünk. És a drága Odinra, aki meglátogatott engem, mikor a Nagy Fa alatt ültem, sok-sok évvel a szörnyű háború előtt, és nekem ajánlotta a szemét tudásért cserébe.
Felvonta a szemöldökét.
– Aztán eljött a nap, amikor Zeusz úgy döntött, már készen álltok, és a nővéreim megijedtek. Még én is, az anyátok, aki egyszerre voltam Gaia, Déméter és Amaterasu, én is úgy gondoltam, hogy éretlenek és veszélyesek vagytok. Segítettem a nővéreimnek ledönteni az égi tornyot, és belökni Prométheuszt az Átjáróba. Az utolsó, amit tőle láttam, a mosolya volt. Rám kacsintott, aztán eltűnt. Egy nap múlva érkezni kezdtek a fonalak, és Klóthó rájött, nincs többé hatalma az életetek felett, csak szőni tudja azt. Ám még ehhez is az kellett, hogy magunkat is majdnem valóvá tegyük. Hogy hatalmat nyerjünk a fonalak felett, arra kényszerültünk, hogy magunkat is beleszőjük az anyagba. Nem csoda, hogy a nővéreim és én eluntuk magunkat és megkeseredtünk az idő múlásával. Valaha boldogságot éreztem ebben az alakomban, de ez mára a feledés homályába veszett. Ma már egy ritka látogató sem érdekel jobban, mint egy halovány kényelmetlenség… és azt kívánom, bárcsak valahogy véget érhetne ez a munka.
Pavlos szólni akart, de valami erő visszatartotta, ahogy meglátta a nő távolba révedő tekintetét. Úgy érezte, mintha az ősei érintették volna meg, hogy elfojtsák a hangját, és rájött, talán jobban teszi, ha csendben marad, miközben épp egy istennő vallomását hallgatja. Mintegy megerősítésül, Moira ránézett. Szemei óvatosak és fagyosak voltak, s Pavlos azon sem lepődött volna meg, ha villámokat szórtak volna.
– Állj fel, szikár athéni, és hozd a játékszereidet, hogy bemutathasd őket – mondta. – Mielőtt nekünk adnád az elméd és halhatatlanná válnál az emlékeinkben, egyikünktől kérhetsz majd egy nagy jutalmat, ahogy korábban mindegyik hős.
Pavlos gyorsan összeszedte a padlón heverő tárgyakat, és begyömöszölte őket a táskájába. Eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen.

* Fonalkiszerelési forma, fonalköteg, amelyet motollára történő feltekercseléssel állítanak elő. (A szerk.)

A folytatás