Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Szeptember – Október
1.  breckjensen (7)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (4)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

David Brin: Thesszália szövőszéke (1. rész)

Történetek | Beküldte: RV | 2009.09.24. 10:40

1.

– Innen nem juthatsz el oda.
Akkor Pavlos Apropoulos azt gondolta, amerikai barátja csak viccel, de most már nem volt ennyire biztos ebben.
– Próbáld ki, és meglátod – mondta Frank. – Nincs 250 km-re Athéntól, de fogadok, hogy még csak meg sem tudod közelíteni!
Persze Frank könnyen beszélt Pavlos athéni lakásának megnyugtató biztonságában ücsörögve. Nem neki kellett egyedül nekivágnia a vadonnak, hogy tegyen egy kísérletet.

Pavlos úgy érezte, menten leszakad a karja. Ujjai már-már lecsúsztak az ágról, amibe éppen kapaszkodott, és a lábai sem találtak biztos pontot, ahol megtámaszkodhatott volna. Mindenhol por kavargott. A kanyon megtelt az agyagos, száraz levegővel, amelybe izzadtság és a túlérett földi szeder szaga keveredett. Érezte, ahogy vér csorog a szájába az egyik sebből az arcán, amely akkor keletkezett, amikor lebucskázott a csúszós, réteges talajon. De ez volt a legrövidebb út, ebben biztos volt.
Az ág hirtelen kiszakadt a földből, de Pavlos a jobb lábával még idejében meg tudott támaszkodni egy félig szétmállott gránittömb bizonytalanul imbolygó darabján. Egy pillanatra megingott. A kanyon tüskés, zöld bokrai és az ég vékony, felhős csíkja ködös elegyként remegett körülötte. Eldobta a markában maradt ágdarabokat, és kinyúlt, hogy megragadjon egy másikat, de a száraz levelek és gallyak eltörtek, ahogy megérintette őket. Hirtelen megindult alatta a talaj. Az a vastagabb ág, amely korábban megóvta a zuhanástól, most eltört, megnyitva a lefelé vezető utat. Az útjába kerülő kisebb-nagyobb gallyak felsebezték az arca elé tartott karját, miközben a meredek lejtőn lefelé botladozott.
Valahogy sikerült talpon maradnia, bár minden lépésnél megcsúszott a poros talajon. A kanyon fenekéhez közeledve a bokrok sűrűbbé váltak, és a lejtő is mérséklődött, ám ez csak annyira lassította le, hogy egy mocskos vizű patakon átcsörtetve nekicsapódjon a szakadék túlsó falának. Por, törmelék, és néhány kisebb szikladarab zúdult a fejére, miközben levegőért kapkodott. A kövek folyamatosan potyogtak rá, mintha egy aprócska földcsuszamlás alá került volna.
Pavlos csak állt, és megpróbálta rendezni a gondolatait, bár arra még nem érezte magát késznek, hogy sorra vegye a kisebb-nagyobb sebesüléseit. Túlhajszolt érzékei számára a fejére potyogó törmelék semmivel sem jelentett többet, mint a porral és izzadtsággal teli levegő, amelyet belélegzett, vagy éppen a vállait húzó hátizsák lassan elviselhetetlenné nehezedő súlya. Ahogy Pavlos légzése csillapodott, a kőomlás is abbamaradt lassan. A por leülepedett, vékony fehér leplet borítva a hajára és a vállaira. Várt még néhány pillanatot, miközben szemét még midig zárva tartotta, és a törmelék halkuló morajlását hallgatta. Amikor végül körbenézett, megborzongott.
Harminc éve foglalkozott hegymászással, és megannyi hegyomlást látott már, de még egynek sem volt részese. Sose volt rá szükség. Mindig volt más lehetősége, egy könnyebb út. De most nem. Majdnem egy napon át kereste azt az ösvényt, ahol az imént lezúdult. Az tűnt a legjobbnak, és mégis félelmetes volt. Göcsörtös fák és tüskés bokrok borították a hatvan fokos lejtőt, a száraz talajból éles sziklák meredeztek; kész csoda volt, hogy eddig eljutott anélkül, hogy eltörte volna valamelyik csontját. Viszont teljesen biztos volt abban, hogy jó úton járt, és azon a helyen volt, amiről Frank beszélt neki.
Megvizsgálta a sérüléseit. Miután alaposan áttanulmányozta Frank légi felvételeit, bőrruha mellett döntött. A legtöbb sérüléstől megvédte a testét, de néhány tüske mégis belefúródott a bőrébe, átdöfve a ruháját; ezeket éles fájdalom kíséretében távolította el. Letette a hátizsákját a földre, és ráült. Elővette az elsősegélycsomagot, és fertőtlenítőszert kent az arcán és a csuklóján éktelenkedő sebekre. Ahogy a légzése teljesen megnyugodott kortyolt egyet az egyik kulacsából, aztán megnedvesített egy papír zsebkendőt, és óvatosan kitörölte a kőport a szeméből és a szájából.
Nem messze tőle látszódott az a felfelé vezető ösvény, amelyet még azelőtt kiszemelt magának, hogy nekivágott volna az ereszkedésnek. Az tűnt a legkevésbé veszélyesnek az összes többi lehetséges út közül. Felállt, és felnyögött, ahogy a megviselt izmai mozgásra kényszerültek, aztán elsétált, hogy megszemlélje az ösvényt. Elég biztonságosnak tűnt. A lefelé megtett út tudatában valaki számára, aki épp egy vízmosásos szakadék foglya volt, sokkal hívogatóbb volt ez az ösvény, mint a meredező sziklafal, amely az egyenesen tovább vezető utat állta el. Ám minden más ösvény épp elfelé vezetett attól a kis területtől, amelyet el akart érni. De az összeg megbolondította. Idáig is csak a hegymászás szabályainak szándékosan durva megsértései révén jutott el. Két napja hagyta maga mögött a hallgatag pásztorok kis faluját, de azóta mindössze öt kilométert tett meg.
Benyúlt a hátizsákjába, és elővette a Franktől kapott légi felvételeket.

– Ez az első, amit az űrből csináltam – mondta Frank, amikor megmutatta Pavlosnak az első nagyfelbontású fényképet. – A térképészeti teleszkópot használtam, a fedélzeti számítógéppel van összekötve. Ezt a területet akkor jelölték meg, amikor egy felmérést készítettem az Európai Gazdasági Közösség számára, a népsűrűség és a domborzati viszonyok kapcsolatát vizsgálva.
A műholdkép meglehetősen tiszta volt, mintha csak néhány ezer láb magasból készítették volna. Pavlos hamar felismerte azokat a domborzati körvonalakat, amelyek egy tipikus görögországi dombságot jellemeztek. Végül is, ő már akkor térképészetet tanított és túrákat vezetett, amikor ifjú amerikai barátja még csak pálcikaembereket rajzolt a szülei házának konyhafalára. A fényképek az ebédlőasztalra voltak kiterítve, három emelettel a zajos athéni utcák felett. A lakásajtó előtt gyerekek rohangáltak, és vadul kiabáltak valamit játék közben, de már megszokta ezeket a háttérzajokat. A Frank térképén látható vonalak és jelek aggasztották egy kicsit, és bármennyire is összebarátkoztak a szudáni küldetés alatt, nem szívesen vallotta volna be neki, hogy nem érdekli a dolog.
– Ez Thesszáliában van, igaz?
Rámutatott a domboldalak formájára és a patakmedrekben megtörő napsugarakra, remélve, hogy ezzel megmutathatja, a gyakorlati tapasztalat is ér legalább annyit, mint a csillogó-villogó technológia. Frank felvonta a szemöldökét. Bár a görög tudása lenyűgözte, ennek semmi jelét nem mutatta.
– Igen, így van – mondta Frank. – Ezen pedig láthatod, hogyan változik a domborzati viszonyok függvényében a népsűrűség. – Elővett egy másik fotót. – Itt van az egymillió lakosú Szaloniki. Bár jelenleg csak a saját forrásaira támaszkodhat, nincs jó magyarázat arra, miért jobb a népsűrűsége, mint a délebbre fekvő Lárisza városának. Bár ha figyelembe vesszük az olyan tényezőket, mint a kijárati pontokon megfigyelhető utazási idő…
– Igen, igen, értem. – Elégedett volt, mert sikerült anélkül kiszedni az információt Frankből, hogy rá kellett volna kérdeznie, és közben még atyai türelmetlenséget imitáló mormogásra is jutott ideje. Az ilyen stilisztikai győzelmek tették elviselhetővé az unalmas délutánokat. – Azt viszont nem értem, miért tartottad ezt olyan fontos dolognak, hogy csak a lakásomon, ilyen nagy titkolózás közepette mutathatod meg nekem.
Frank leült.
– A pokolba is. Tudod, hogy ez alacsony prioritású dolog, Pav. Mióta segítettél nekünk megtalálni azt az űrkabint a Szaharában, tisztában vagy azzal, hogy az én fő feladatom az űrben felállított rakétaelhárító rendszerek kikísérletezése. De amikor furcsa dolgokkal szembesültem a kutatásaim során, azok senkit sem érdekeltek…
– Vagy úgy – mosolyodott el Pavlos. – Szóval én lennék a nem hivatalos konzulensed. Na, mutasd ezeket a te furcsa dolgaidat.
Frank előhalászott egy hatalmas borítékot az aktatáskájából, és kihúzott belőle néhány fénylő papírlapot.
– Ezek ugyanazt a régiót ábrázolják, csak mintegy harminc kilométerrel délebbre. Nézd meg jól, különösen ezt a területet, mielőtt mutatok egy nagyobb felbontást is.
Pavlos közelebb hajolt, hogy egy nagyító lencsével is megnézze azt a fennsíkot, amit Frank mutatott. Ahogy a fényképet tanulmányozta, a mosoly lassan lehervadt az arcáról.
– Nem vagyok biztos benne, mert a megjegyzéseid takarják, de nekem úgy tűnik, mintha ez a vízfolyás visszatérne önmagába. Egy egészen természetesnek látszó árkot képezve a domb körül.
Frank bólintott.
– Meg akartam próbálni az újabb távcsövet is, ami a fedélzeten van. Rá van kötve a kísérleti sugárfegyverek rendszerére… – Szinte ösztönösen lehalkította a hangját, pedig tudta, hogy Pavlos lakása biztonságos. – Azzal a szerkezettel még a bolhákat is meg lehet számolni egy kutya hátán, de a jelenlegi állapotában csak nagyon körülményes módon lehet megfelelően beállítani. Nem vagyok biztos abban, hogy egy ilyen mellékes dolog miatt rá akarom-e szánni azt a rengeteg időt, főleg most, hogy a NASA amúgy is meglehetősen paranoiás a biztonsággal kapcsolatban. De ha kapnék valami előzetes biztosítékot, hogy megéri vállalnom a kockázatot…
Ezúttal Pavlos bólintott. Tartalékos NATO tiszt volt, aki időnként segítette az akciócsoportokat, hogy eljussanak elszigetelt területekre, és ilyen minőségében már volt szerencséje látni elképesztő fényképeket, amelyeket az űrből készítettek. De már akkor is biztosra vette, hogy azok a távcsövek sokkal többet tudnak, mint amit ő látott.
– Mutasd, mid van még – mondta, és intett, mire Frank előhúzott egy újabb fotót. – Ez a te rejtélyed felkeltette a kíváncsiságomat.
Egy fennsíkot ábrázolt, amely koncentrikus patakmedrek közepén helyezkedett el, kecskék pusztította dombokkal körülvéve. A fénykép sarkaiban civilizáció jelei látszottak, ami el is várható egy olyan területen, amely már négyezer éve meglehetősen sűrűn lakott. Két helyen is észrevette a pásztorok mindenhol jelen levő, éjszakai menedékként szolgáló vityillóit. Kecskenyomok voltak mindenfelé. Azonban középen mind az állatok, mind az emberek nyomai eltűntek. Pavlos zavartan közelebb hajolt.
– Azok ott… Nem, az nem lehet.
– Mik azok, Pavlos?
Megvakarta az állát.
– Azt hiszem, azok cédrusok, elég nagy cédrusok. Olyanok, amiket manapság már csak a Kaukázusban lehet találni, vagy nagyon öreg és nagyon gazdag családok birtokain.
– De itt nincsenek birtokok, Pavlos. Mit látsz még?
– Vannak még ott ciprusok, meg néhány nagyobb fa, amiket nem ismerek fel, és… – Még közelebb hajolt. – Valami épületet is látok. Nagy, négyzetes formája van, de jó részét beárnyékolják a fák.
Frank felegyenesedett, és a fotóra mutatott.
– Látod ezeket a halvány vonalakat? Számítógép segítségével berajzoltam a megközelíthetőségi vonalakat. Látod a meredekséget? Lehet, hogy minden út Rómába vezet, viszont itt minden út és nyom elfelé vezet erről a helyről. De akkor hogy a fenébe építhette bárki is azt az épületet oda a fennsíkra?
Pavlos hátradőlt a székében, és ujjaival az asztalon dobolt, aztán beletúrt a dzsekije zsebeibe, cigaretta után kutatva. Rágyújtott és járkálni kezdett.
– Két lehetséges magyarázatot látok – mondta. – Az épület modern, vagyis elképzelhető, hogy előre legyártott elemekből áll, és helikopterrel szállították a fennsíkra. Ebben az esetben viszont az a kérdés, miért? Hogyan csinálták? Hogyan tartották titokban? – Frank felé fordult. – Ez a lehetőség érdekel, igaz? Az ilyen dolgoktól a titkosügynökök rosszakat álmodnak.
– Próbáltam felhívni erre a feletteseim figyelmét, de nem érdekelte őket – magyarázta Frank. – Azt is megtiltották, hogy a görög kormánnyal beszéljek erről. A szövetségeseink már így is épp eléggé feszültek amiatt, hogy odafentről figyelhetjük őket. Azt hiszem, ezt a rejtélyt nekem kell megoldanom.
– Aha – bólintott Pavlos. – Politikusoktól és katonáktól nem lehet túl sokat várni. De visszatérve a fotókra, van egy másik lehetséges magyarázat is. Ha az az épület több, mint ötven éves, akkor egyfajta megszállottság kell ahhoz, hogy egy ilyen helyen felépítsék. Egy olyan megszállottság, amelyre századok óta nem volt példa ezen a vidéken.
– És ez az a lehetőség, ami téged érdekel, vagy tévedek? – kérdezte Frank. – Örülnél, ha egy érintetlen római kori templomra bukkannál, vagy ha felfedeznél egy régi kolostort.
Pavlos megtorpant, szívott egy mélyet a cigarettájából, aztán a barátja felé fordult.
– Jól érzem, hogy bele akarsz rángatni valamibe?
Frank elmosolyodott.

Pavlos eltette a fényképeket, és a vállára vette a hátizsákját. A fájdalom visszatért, és a súly alatt nyögő vállaiból átsugárzott a hátába és a karjaiba. A tízezredik alkalommal is eltűnődött azon, vajon miféle mazochizmus késztet egy katonaságot elkerülő embert arra, hogy negyven fontnyi súllyal a hátán olyan helyeket próbáljon megközelíteni, ahová még egy teherhordó állat sem merne menni. Amikor elérte a kiválasztott helyet, elővette a machetéjét, a markolatáról lelógó szíjat a jobb csuklójához erősítette, és mászni kezdett.
Nem szokványos mászás volt – semmi ülőhám, semmi kötél. A veszély itt nem a zuhanásban rejlett – bár a bokrokon eltörhetett volna bármije –, hanem az éles sziklákban, a mérges kígyókban, és a mászásból eredő puszta szenvedésben. A töprengés itt nem segítene olyan sokat, mint az éberség vagy a higgadtság. A hegyoldal meredek volt. Az útjába kerülő növények lombozata elég sűrű volt ahhoz, hogy akadályozza a haladásban, viszont a gyökereik alig kapaszkodtak meg a talajban. Azonnal kiszakadtak a földből, ahogy megragadta őket, és sokszor megingott a leguruló földhalmokon. Ezért előbb kitépte a bokrokat a földből, és az így megnyíló úton mászott előre.
Aztán a lejtő lankásabb lett, így a gyökereket olykor már támasztéknak is tudta használni, ám időről időre kitérőkre kényszerült, amelyek során lefelé volt kénytelen haladni. Végül hasra fekve kúszott előre, mindenféle új mászási technika kiagyalása nélkül. Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas a rafinériára. A machetével aprította a növények gyökereit, ágait. A vaskos ágakból nyálkás, sárga folyadék csordult elő, és hamar ragacsossá tette a kezét. Dzsekije alatt vékony csíkokban folyt róla az izzadtság. A nap vadul tűzött, a saját izzadtságának szaga elkeveredett a tüskés bokrok felkavaró illataival.
A mozdulatok hamar monotonná váltak. Kinyúlni, meghúzni, lecsapni a machetével, lecsapni újra és újra, míg a bokor ki nem szakad a helyéről, lelapulni, átkúszni a szabaddá vált szakaszon, nem törődni a finom törmelékkel… kinyúlni, meghúzni, lecsapni… lecsapni… lecsapni… És ahogy levegő után kapkodott ifjúi évei jutottak eszébe, de csak egyetlen gondolatra koncentrált. Ne kerülj! Bármelyik könnyebbnek látszó szakasz lefelé vezetett, és ezért könnyen el tudta dönteni, melyik út a helyes; Pavlos a legrosszabb, legáthatolhatatlanabb utat kereste.
Amikor már úgy érezte, nem képes tovább elviselni a szagokat, a fájdalmat, a forróságot, egy sziklapárkányra ért. Nem volt valami nagy, de arra tökéletesen megfelelt, hogy egy nyögés kíséretében megkönnyebbülve végignyúljon rajta. Remegő ujjakkal elővette az egyik kulacsát, belekortyolt, a folyadékot meglötykölte a szájában, aztán a tenyerébe köpte, összedörzsölte, és a kezét végül a nadrágjába törölte, hogy megszabadítsa valamennyire a rátapadt ragacstól. Pavlos felnézett a fájdalmasan ragyogó, remegő égboltra. Kíváncsi volt, vajon Frank odafönt volt-e. Ha éppen használta a távcsövet, és akadt egy szabad perce, hogy erre nézzen vele, talán őt is észrevehette. Az ég felé integetett.
Talán mégsem, gondolta. Frank nem fogja megkockáztatni, hogy bajba kerüljön, amíg nem jelzek neki a hegytetőről.
Volt egy kis jeladó a hátizsákjában, amellyel – Frank ígérete szerint – elérhette az űrállomást, amikor az elhalad az érintett terület felett. Az ötfős legénység parancsnokaként Frank el tudta intézni, hogy néhány órára magára maradhasson a műszerekkel. Elképzelte, ahogy az űrhajós ott keringett a feje felett a súlytalanságban, a légkondicionált kényelemben, és a terep elérhetőségéről állít fel elméleteket. Pavlos azonban tudta, hogy az elérhetetlenség, akárcsak a nők, csak közeli kapcsolat révén érthető meg igazán. Most azonban olyan kapcsolatban állt az elérhetetlenséggel, amely eszébe juttatta az elmúlt évek alatt megtanult angolszász káromkodásokat.

Száz méter, ennyi volt hátra, de Pavlos makacs mártírsággal kúszott előre. Biztos volt benne, hogy bal kezének két ujja zúzódásokat szenvedett, ha el nem tört, egy kisebb omlás következtében, amit ő idézett elő; a testében lüktető többi fájdalomra nem is mert gondolni. A felfelé kapaszkodás ismétlődő mozdulatok keserves sorozatává mosódott össze; megkapaszkodott, előre húzta magát, lecsapott a machetével, aztán megmarkolt egy gyökeret, miközben lábával biztos pont után kutatott a talajon.
Míg mászott, azon meditált, vajon mit talál majd a tetőn, ha egyszer felér oda. Talán egy Konstantinápoly előtti időből való remetelakot, vagy egy kolostort, amely érintetlenül maradt ezerötszáz éven keresztül. Esetleg egy ősi erődítmény épségben maradt részét. Jól megvédte magát. Nem a terület magassága és elszigeteltsége okán, hanem mert az egész olyan visszataszító volt, hogy még a kecskéket is távol tartotta. A fenébe is! Bizonyára egy rejtett állomás, amelyet földönkívüliek építettek, hogy elrejtsék az üzemanyagból kifogyott űrhajójukat.
Hirtelen megcsúszott, megkapaszkodott egy gyökérben, de az kiszakadt, és orra esett, az arca belefúródott a földbe. Felküzdötte magát, és keresett valami fogódzót, ami megtartotta.
De az is lehet, futott át az agyán, hogy egy helikoptert, egy leszállópályát, néhány házőrző kutyát, és egy olajmágnást találok majd odafönn, aki letartóztattat birtokháborításért.
Pavlos nem vette észre, mikor kezdett lankásodni az emelkedő, és pillanatnyi pánik öntötte el, ahogy egy bokrot elhagyva kinyúlt egy másik után, de a keze először csak levegőt markolt, majd füvet.

A cédrusok egy kis ligetet alkottak a fennsík közepén, viszont a fű meglehetősen különös volt. Dúsabb és élénkebb volt annál, ami ezen a tájon jellemző lenne, de semmi nyoma nem látszott annak, hogy bárki is gondozná. Pavlos nem látott helikopter leszállópályát sem. Legalábbis ezen az oldalon nem. Ki tudja, milyen látvány tárul majd a szeme elé, ha a tekintetéből kitisztulnak a kis foltok.
Tudta, hogy nem festett túl jól ahhoz, hogy csak úgy bekopogjon bárkinek is az ajtaján. Az egész teste viszketett. Levette bőrruhájának felső rétegét, hogy ellássa a sebeit, és a lüktető fájdalom elviselhető tompaságba süllyedt vissza. Más túrák során is szenvedett már sérüléseket, gyakran sokkal súlyosabbakat is, de még sosem érezte magát ennyire elhasználtnak. Kortyolt egy utolsót a kulacsából, és felvette a hátizsákját.
– Rendben – motyogta szédüléssel küzdve. – Remélem, megérte.

A levegő itt fenn tisztább volt, friss, a cédrusok illata pedig kellemesen édes. Ahogy belépett a ligetbe, rögtön meglátta az épület körvonalait a fák között. Megállt egy pillanatra, és ellenállt a késztetésnek, hogy térdre hulljon. Nem hitte el, amit látott. Az építmény oszlopokból és gerendázatból állt. Egyetlen ívet sem látott. Az oszlopok dórnak tűntek, vagy talán még korábbiaknak – egyszerűek, letisztultak, és dísztelenek voltak, ám mégis gyönyörűek. Akár a minószi kultúra maradványai is lehettek.
És az oszlopokon nyugvó gerendák. Egy dór koronapárkányzat három horizontális részre oszlott volna, ám az előtte levő építményé egy részből állt, és olyan volt, mint egy krétai palota szemöldökfája. Az épületet láthatóan úgy tervezték, hogy nyitott legyen, ám valaki mégis úgy döntött, hogy befedi. Az oszlopok közötti nyílásokat durván megmunkált márványtömbökkel torlaszolták el, a habarcsozás nyomai foltokban még mindig látszottak némelyik oszlopon.
Pavlos lassan és halkan lépkedett előre, attól tartva, hogy a léptei zaja elűzik az egész látomást. Ahogy közeledett, úgy érezte, mintha valami távcsőben volna, mintha a márvány építmény közeledne őhozzá, akár egy álom. Sehol egy falfirka, egy bevésett név vagy dátum. Az ábrázolt alakokon – lovak, illetve lándzsákkal és kerek pajzzsal felfegyverezve harcoló férfiak – csak az idő múlása okozta nyomok látszottak. Sokféle harcos alakját felfedezte, némelyikük tollas sisakot viselt, míg mások felsőteste meztelen volt. Pavlos néhány alakban tisztán felismerte a minósziak vonásait, és a szíve majd kiugrott a helyéről. A többi harcos között akadt egyiptomi, a régi birodalom idejéből, és… akkád is?
Pavlos közelebb ment az egyik oszlophoz, és óvatosan kinyúlva megérintette. Az évszázadok során apró mélyedések és repedések keletkeztek a márvány felületén. Durva volt a tapintása, ám számára ez az időtállóságot bizonyította. A szél felsóhajtott, ahogy átfújt a cédrusok között. Úgy tűnt, mintha hozzá beszélne ősi férfiak és nők hangján.
– Hát itt vagy végre, hős. Jöjj, és mesélj nekünk a kinti világban történt változásokról!
Megrázta a fejét. A szavak olyan valóságosnak tűntek.
– Jöjj, hős!
Megfordult. Az oszlopsor túlsó végében egy nőt pillantott meg. Egyszerű öltözéket viselt, amelyet egy kötélöv tartott össze. Haja be volt fonva, bár nem túl nagy szakértelemmel. Elmosolyodott, és üdvözlő mozdulatot téve kinyújtotta a karját. Pavlos úgy érezte, el kell indulnia – bár nem volt benne egészen biztos, úgy vélte, a saját akaratából – és ahogy lépett, mintha valami kattanó hangot hallott volna. A napfény hirtelen belevilágított a szemébe, ahogy megcsillant a nő egyik ujján levő arany gyűszűn.

Ezúton is köszönjük a szerzőnek, hogy hozzájárult a novella magyarra fordításához, illetve Fiction Kult-on való közzétételéhez.

A folytatás



David Brin (fordította: RV)

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

© 2008−2017 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Videotex Bt. | Futásidő: 0.079 mp
Barátaink: drgearsstudio