Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Szeptember – Október
1.  breckjensen (7)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (2)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Trillió éves dáridó

Könyvek | Beküldte: acélpatkány | 2009.08.20. 14:20

A brit SF szerző, Brian W. Aldiss 1973-ban jelentette meg Billion Year Spree című munkáját (a Galaktika 32-es számában olvasható róla ismertető), mely a spekulatív irodalom történetét kívánta végigkísérni. Azonban később a szerző szükségszerűnek látta kibővíteni a könyvet, erről ő maga így ír:
Kép„Azóta [1973 óta] a science fiction továbbfejlődött és figyelemreméltó mértékben elterjedt. Ami egykor jóformán csak titkos mozgalom volt, ma már a kultúra része. Ez az új könyv felvázolja és értelmezi ezt a drámai fejlődést, miközben meghatározza annak mérföldköveit.”
A könyv 1987-ben jelent meg, Trillió éves dáridó (Trillion Year Spree) címmel, és mint a legjobb „nem SF könyv” Hugo-díjat nyert. Aldiss ekkor társszerzőt is vett maga mellé David Wingrove személyében, aki amellett, hogy szintén SF-író volt, korábban is részt vett SF-monográfiák és gyűjtemények összeállításában.
Maga a könyv egy nagyon érdekes vállalkozás. A kisebb nemzetek, ill. a hajdani keleti blokk országainak SF-közösségei jól tudják, hogy egy angolszász szemszögből összeállított SF-történet a legritkább esetben említi meg más nemzetek SF irodalmát. Emellett az értelmezés problémája is fennáll. Mit tekinthetünk sci-finek? Mikorra tehetjük a keletkezési idejét? Mi számít nagy és korszakalkotó műnek? Hogyan kell megítélni az amerikai pulp-magazinok tevékenységét a korai, 30-as, 40-es években? Egy sor ilyen és hasonló kérdés vonul fel mindenki előtt, aki egy kicsit is mélyebben kezd foglalkozni a science fiction történetével és jelenségeivel. Ezzel a kötet szerzői is tisztában voltak, és a maguk módján igyekeztek pártatlannak maradni, figyelembe venni minden lehetséges alternatívát, azonban ne feledje senki: a szerző is ember.
KépA könyv idehaza két kötetben látott napvilágot. Az első kötet a kezdetektől az ’50-es évekig, a második kötet a ’60-as évek új-hullámától a monográfia megírásának jelenéig kalauzol bennünket. Így aki ma kézbe veszi a Trillió éves dáridót, joggal nevezhetné elavultnak a munkát (főleg ami a vizuális kultúrára vonatkozóan): a 90-es években és az ezredfordulón jelentős változások – aminek a jeleit már a ’80-as években tapasztalni lehetett – mentek végbe a fantasztikus irodalom egészében. Mindazonáltal a könyv még a mai napig megállja a helyét, hisz átfogóan tárja elénk az SF történetét. Persze jelentősen rontja a képet, hogy nincs ma ember a Földön, aki képes lenne csak a könyvben megemlített műveket feldolgozni. Gyakorlatilag lehetetlen teljes körű monográfiát alkotni, még akkor sem, ha a szerző(k) csak az angolszász SF-re támaszkodnak.
De akkor most inkább beszéljünk magáról a Trillió éves dáridóról. A Bevezetőben Aldiss elmélkedését olvashatjuk az SF-ről (eleve ezt a kifejezést részesíti előnyben, mint ami be tud fogadni bármit a science fantasy-tól a speculativ fiction-ig), az SF és a „magas irodalom” viszonyáról, (akkori) jelenéről és jövőjéről. A könyv 16 fejezetből áll. A kezdeti pontnak Mary Shelley Frankenstein (1818) című regényét jelölik meg, noha előtte hosszan tárgyalják a tudomány, szellemiség és világfelfogás fejlődését Darwinon át a gőzgépekig. A Frankensteinen keresztül bemutatják, hogy a modern SF milyen jellegzetességekkel is rendelkezik. Ezután Poe félig tudományos, félig misztikus-fantasztikumáról értekeznek. A következő két fejezet a XIX. századi viktoriánus víziókról és a gótikus rémtörténetekről szól, és a két szerző nem átall a lehető legnagyobb bakugrásokat tenni hol vissza Swift-ig, hol előre Orwell-ig. Az igazán érdekes részek a Wells-el foglalkozó fejezet, és az utána következők, melyekben a kora XX. század tudományos románcai és C. S. Lewis művei kerülnek terítékre.
KépÉs így érkezik el a könyv az ún. „Aranykorhoz”, mely csupán annyiban tekinthető aranykornak, hogy ekkor kezdett kiforrni az, amit ma modern – amerikai típusú – science fiction-nek ismerünk. Hugo Gernsback és John W. Campbell áldásos és káros tevékenysége, a nagy nevek, mint Jack Williamson, Murray Leinster, később pedig Isaac Asimov, Robert A. Heinlein, A. E. van Vogt és mások feltűnése. A pulp elburjánzása, és a sci-fi csiszolódása, magazinok születése és bukása, egészen az 50-es évekig, amikor is feltűnt egy újító, az SF-et sokkal komolyabban vevő generáció. Olyan nevekkel, mint „a két Robert” (Silverberg és Sheckley), a kultikus P. K. Dick, Damon Knight, vagy az angol A. C. Clarke, és olyan magazinokkal, mint a Galaxy vagy a Magazin of Fantasy and Science Fiction. És ezzel meg is érkeztünk a második kötethez – az első könyv utolsó fejezete megemlékezik az SF mozgóképes és egyéb válfajairól. Innentől kezdve a címek és ismertetések még a korábbiaknál is jobban elszaporodnak, és ez az, ami a kötet nagy ereje. Ugyan néhol apróbb tévedésekbe és hibákba esik – pl. Frank Herbert Dűnéjénél –, összességében olyan, mintha az ember egy könnyed beszámolót olvasna a nyugati SF-ről. Aldiss, mint aki a „frontvonalban harcolt”, érdekes képet tud adni az SF új-hullámról és szereplőiről. Sőt, még ki is tekint az angol nyelv bástyái mögül, megemlítve Lemet, a Sztrugackij-fivéreket és Josef Nesvadba cseh szerzőt is. Több írónak megfesti a részletes pályaképét, ismertetve munkásságukat és hatásukat az SF-re. Végül pedig bemutatja a 80-as évek új generációját, a cyberpunkot William Gibsonnal, az új típusú hard-SF-et Greg Bearrel és Gregory Benforddal, és a gondolatiságában elmélyülő, félig SF félig fantasy műveket is.
A Trillió éves dáridó mindent összevetve egy nagyon szórakoztató és érdekes olvasmány, rengeteg könyvismertetéssel, idézettel és hivatkozással. A magyar kiadás legnagyobb hibája a csapnivaló korrektúrázás, ami nagyban rontja a szöveg élvezhetőségét. Emellett további probléma, hogy a két kötetet nehéz beszerezni, ritkán találkozni mindkettővel együtt.
Végszónak álljon itt talán a mű utolsó gondolata. Ki egyet ért vele, ki nem, de mindenképpen érdemes végiggondolni:
„Az SF gyakran cinikus, szajha-arcát mutatja a világnak. Most fontosabb, mint valaha, hogy folytatni tudja régi szerepét és kiértékelje a fejlődés plusszait és mínuszait, és hogy a nemezis továbbra is legyűrje az önhittséget. Mert az SF válságban van.
Ott, ahová való.”





acélpatkány

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

© 2008−2017 Fiction Kult − Minden jog fenntartva. | Impresszum | Kapcsolat | Felhasználói Szabályzat | Programozás: Videotex Bt. | Futásidő: 0.061 mp
Barátaink: drgearsstudio