Fiction Kult

Manapság a hazai piacról oly’ sokáig hiányzó mangák már kezdik behozni a lemaradást, és nyugodtan mondhatjuk, hogy egyre szélesebb választékkal találkozhatunk a könyvesboltok polcain. Más kérdés, hogy a műfaj igazi szerelmesein kívül mekkora olvasótábort tudnak meghódítani ezek a művek, mert lássuk be, azért túl nagy értéket többségük nem képvisel. Persze lehet, hogy ezzel a kijelentésemmel most hatalmas szentségtörést követek el, de nekem ez a véleményem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csupán néhány kötetet olvastam a hétről hétre gyarapodó kínálatból, de valahogy egyik esetében sem éreztem azt, hogy feltétlenül meg kellene szereznem a következő részét, netalán az egész sorozatot. Mindenesetre érdemes néhány szót ejteni róluk, mert bizonyára azért sokan szeretnének megismerkedni ezzel a műfajjal.
A választásom Hirano Kouta – akinek a neve olykor Kohtaként kerül latinosításra – Hellsing című sorozatára esett, mert ez talán egy árnyalatnyival élvezhetőbb, mint a hazai boltokban kapható többi manga, de még ezzel együtt is meglehetősen gyenge színvonalú alkotás. Persze lehet, hogy egy-egy ilyen jellegű alkotásnak nem is a mély tartalom, hanem inkább a szórakoztatás a célja. Ami a szerzőt illeti, Kouta Tókió Adachi nevű kerületében született, és viszonylag fiatalon kezdte építeni a karrierjét, mint képregény szerző, azonban nem ért el számottevő sikereket. Ezt egy interjúban annak tulajdonította, hogy akkoriban igen lusta és elviselhetetlen természetű ember volt, nehezen találta a helyét, és folyton azt kereste, hogyan törhetne utat a saját elképzeléseinek. A sikert végül a Hellsing című sorozat hozta meg neki, amely egy havonta jelentkező manga magazin, a Young King Ours hasábjain jelent meg.
A sorozat története viszonylag egyszerű és meglehetősen szokványos: létezik egy szervezet, a Hellsing, amely már hosszú ideje küzd azért, hogy megtisztítsa az Egyesült Királyságot a vámpíroktól, zombiktól, és más természetfeletti hatalommal bíró szörnyetegektől, miközben folyamatos küzdelmet vív a Vatikán titkos társasága ellen, akiknek az a célja, hogy a Hellsinget végleg eltöröljék. Nem volna ez rossz alaphelyzet, de Kouta nem vitte túlzásba a történet bonyolítását. Az első kötetben jobbára végig ugyanaz történik. Valahol felbukkan egy vámpír (vagy valamilyen másik teremtmény), mire a Hellsing szervezete akcióba lép, odaküldik a leghatékonyabb tisztogatójukat, a sorozat főszerepében tetszelgő roppant erős, már-már legyőzhetetlen vámpírt, Alucardot, hogy végezzen a szörnyeteggel. Más esetben pedig a Vatikán embereivel kerülnek összetűzésbe. Tehát küzdelemből nincs hiány, de ez kevés ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést a sorozat többi kötete iránt. Lendület ugyan van ezekben a véres akciókban, azonban egy idő után unalmassá válnak, és a viccesre vett, vagy annak szánt párbeszédek és helyzetek sem igazán állják meg a helyüket. Én hiányolom belőle a karakterek, vagy az egyes szervezetek történetéről szóló elszórt utalásokat. Ha lenne egy olyan szál, amelyből érdekes, netalán megdöbbentő információk derülnének ki vagy a főhősök, vagy az általuk képviselt szektákról, és nem csak a zombik agyatlan lemészárlására koncentrálódna a történet, akkor érdemes volna elolvasni az újabb és újabb köteteket.
Öröm az ürömben, hogy legalább a látványvilág élvezetes, persze szigorúan a manga kategóriát tekintve. Igen egyszerű vonalak, fekete-fehér kontraszt, hatalmas szemek, amelyek hol a csodálkozástól, hogy a bárgyú arckifejezésektől kerekednek még nagyobbra, és természetesen töménytelen mennyiségű vér. Kouta igen vadul ábrázolja a küzdelmeket; repkednek a leszakadt, letépett végtagok, a félbemetszett koponyák, és gyakorlatilag mindenkit addig lőnek, ameddig mozog. Aki kedveli az ilyen naturalista ábrázolást, annak ez a képregény maga a paradicsom.
Érdemes még megjegyezni, hogy a magyar kiadás a hagyományos japán formátumot követi, azaz hátulról kell kezdeni a könyvet. Aki még nem találkozott ezzel, annak igen szokatlan lehet elsőre. Lehet, hogy így még jobban átadható az eredeti „feeling”, én viszont kifejezetten idegesítőnek tartom ezt a megoldást.
Összességében szerintem a Hellsing egy gyenge közepes színvonalat üt meg, de ahhoz kétség sem férhet, hogy a műfaj kedvelőinek minden bizonnyal remek szórakozást nyújt. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a fentiek az én véleményemet tükrözik, és mivel nem igazán kedvelem a mangákat, illetve az ilyen stílusú képregényeket, talán egy kicsit kritikusabb is vagyok, mint szükséges volna, de még véletlenül se szeretnék senkit sem lebeszélni arról, hogy elolvassa a Hellsinget.